Az előző részben meséltem egy barátomról, aki egy szeretősdi viszonyban vergődött, mire a mestere azt javasolta, hogy ha feltörnek benne a vágyak, ne akarja azokat azonnal kielégíteni, de ne is próbálja elnyomni, mert csak még erősebben jelentkeznek, hanem: ajánlja fel a vágyait Jézusnak! Alakítsa át a szexuális ragaszkodását szívbéli adakozássá.
Mire általános iskolai barátnőm azt írta fészbukon, hogy erről a dologról szívesen olvasna még… Akkor most beszéljünk a szexről, párkapcsolatról, csábításról, önkielégítésről, szeretetről, szerelemről, féltékenységről! Már amit egy elvonuláson minderről megtudhatunk.
Meditatív henkipenki
Egy elvonulás – amikor hosszabb időre szüneteltetjük az aktív mindennapi életet, a jövés-menést, társasági és családi életet, karrierépítést, azért, hogy befelé figyeljünk – kész tragédia a test és az elme (egó, én) számára. Hirtelen szinte mindent megvonnak tőlük, amivel addig szórakoztatták magukat, vagy legalábbis jól elvoltak. Mit tehet ebben a helyzetben szegény kifosztott test és elme? Felszedegeti az utolsó morzsákat. Ez két dolog lehet egy elvonuláson: az evés élvezete és a szexuális fantáziálás.
Egyszer egyik elvonuló társam kocsival szállította a Mestert, aki útközben szapulni kezdte a fiút, hogy ki mindenkivel szexelt az elvonulóközpont szaunájában. Elvonulótárs elképedve hallgatta, majd hiába tiltakozott, a Mester egyre jobban kiabált vele, és sorolta a neveket, akikkel tudja, hogy elvonulótárs „henkipenkizett” odabent, és szidta, amiért ezt még a mesterének is képes letagadni.
A fiú napokig rágódott, hogy ezt vajon a Mester miért csinálta, mi célja volt vele? Ugyan ő maga tényleg a használaton kívüli szaunába járt meditálni, tényleg senkit nem vitt be oda… Majd rájött. A Mester valóban láthatott valamit. Ha nem is a valóságot, de mindazt, ami a fiú unatkozó elméjében a meditáció közben fel-felbukkant. Rájött, hogy a szangatársnők, akiket a Mester említett, valóban mind megfordultak a fantáziájával felfűtött szaunában.
Testes álmok
Mielőtt elvonultam, felkerestem egy buddhista asztrológust (aki igazából egy orákulum). Azért voltam kíváncsi a véleményére, mert fiatalkorában maga is elvégzett egy hasonló elvonulást Svédországban. Pontosabban nem fejezte be teljesen. Ugyanis, mint elmesélte, az elvonulás vége felé már akkora volt benne a szexuális vágy, hogy folyton az egyetlen, egyébként csúnya és kövér női elvonulóval álmodott.
Ezt megelégelve felkereste mesterét, aki azt javasolta neki, elég volt az elvonulásból, inkább menjen vissza az életbe és alapítson családot. Talált egy csodálatos feleséget, van négy csodálatos gyerekük, és egy meseházikóban élnek a dombok között. Egy mindennapinak tűnő, de egészen rendkívüli tanító lett belőle. Egyébként azt javasolta, mindenképp kezdjem el az elvonulást.
Hárman az ágyban
Az úgynevezett Négy előkészítő gyakorlat negyedik eleme a guru jóga, amikor a meditáció során tudatunkat egyesítjük mesterünk és minden megvilágosodott mester tudatával, felismerjük, hogy minden Egy, a tudat tiszta természete oszthatatlan, mint az ég, s hogy végső soron mi vagyunk a magunk mesterei.
Ez egy nagyon erőteljes gyakorlat. Ahogy a Mester mondta, az ő tudata mindig egy a lények tudatával, a kérdés csak az, hogy mi, vagyis a tanítványok mennyire tudunk őrá ráhangolódni. Ha sikerül, minden módon, akár álmunkban is tud tanításokat adni. („Add nekem a tudatodat, és megmutatom, mi van benne”, egyszer például ezt mondta álmomban.)
Már ezt a guru jóga gyakorlatot végeztük, amikor egy szangabarátom (nem elvonuló) afelől érdeklődött, hogy lehet az elvonulást szex nélkül bírni, és hogy legalább szoktam-e maszturbálni. Mondtam neki, hogy leginkább csak azért nem, mert úgy érzem, a Mester lát, érzékel, és ez zavarna, mire barátom nevetve közölte, hogy hát ő is érzi a Mester folyamatos jelenlétét, de egyáltalán nem bánja! Egyébként más elvonulótól is hallottam, hogy néha olyan a szex a párjával, mintha hárman lennének az ágyban, de már kezdik megszokni. Ez is egyfajta guru jóga.
Mester tanítása: a szexuális vágyaink megfigyelése ugyanolyan mahamudra meditációs gyakorlat, mint minden más érzelem vagy gondolat megfigyelése. Tehát amikor felbukkannak, örvendezzünk nekik, hogy van mivel dolgoznunk. Egyébként pedig le a koncepciókkal! – tanította még a Mester. Ahogy az érzelmeket, vágyakat, úgy a koncepciókat se tagadjuk meg, de ne is tapadjunk hozzájuk, ne hagyjuk, hogy elvigyenek. Csak nézzük őket is, mint a vonuló felhőket.
Maradjunk mindig megfigyelők, ez a lényeg. Mert, ha meg tudunk figyelni valamit, az azt jelenti, hogy már bizonyos távolságra került tőlünk, így felismerhetjük, hogy nem azonos velünk. És ha én nem a negatív érzelmem vagyok, akkor szenvedni sem fogok tőle.
Szexualitással vegyes
Egy ilyen szellemi elvonulás valamelyest olyan, mint a pszichoanalízis. Ugyan más módszereket használ, de lényegében itt is fátylakat lebbentgetünk föl, elrejtett gombokat keresünk, majd nyomogatunk magunkon. Ami különbség, hogy nem egy, hanem sok élet karmikus folyamatai tárulhatnak fel a gyakorlással.
Azt mondják, akikkel egy elvonulásra keveredünk, azokkal erős karmikus szálak kötnek össze minket, a cél, hogy ezeket végre elvarrjuk, vagyis a gyakorlatok és a tanítások során tett felismerésekkel, s azok feloldásával (megbocsátás, elengedés) megszakítsuk az ok-okozati láncolatot.
Miközben így dolgozunk magunkon, az a kellemetlen igazság, hogy a Mester hamarabb meglátja a tanítványok aktuális vonzalmait, érzelmeit, minthogy azokat a tanítványok beismernék maguknak.
Egyik este kemény tanítást kaptunk a Mestertől, a téma: elcsábítás, elcsábulás. (A harmincnégy fős csapat kábé fele párban vonult el, a másik fele egyedül, de köztük is van, akinek odakint van partnere.) Arról beszélt a Mester, hogy jobban figyeljünk oda, nagyon érzékenyek vagyunk most, így még véletlenül se provokáljuk egymást se szexuálisan, se érzelmileg. Lehet, hogy csak kedvesek akarunk lenni a másikkal, vagy épp mi vágyunk egy kis figyelmességre, de vegyük észre, hogy ezekbe a helyzetekbe mennyi szexualitás is vegyül. És ne bántsuk meg senki partnerét ilyen bújtatott játékokkal, hanem tekintsünk egymásra, ahogy Buddha is javasolta, úgy, mint testvérünkre, szülőnkre, gyerekünkre.
Mester, ahogy szokta, adott egy példabeszédet is, aminek az egyik szereplője jómagam voltam, ettől felszakadt valami és megállíthatalanul zokogni kezdtem a tanítás alatt. Szó szerint nem voltam a magam ura, annyira, hogy egy időre ki is kellett mennem a teremből. A Mester visszahívatott, mondván, nincs ezen mit szégyellni, egy család vagyunk, nagy nehezen visszamentem, de csak folytattam. Zokogtam egész éjjel is, pedig nem vagyok különösebben sírós fajta.
Másnap üdén ébredtem, a sírás átmosott, olyan lettem, mint egy tisztás a kiadós eső után.
„A szenvedés bonyolult, a boldogság egyszerű”
Beszereztem a Szentek, bölcsek, mesterek és misztikusok című könyvet, amiben régtől máig élő megvilágosodott emberek mesélik el tapasztalásaikat. Nagy élmény olvasni mindegyikőjüket, olyan történetek, amiket kitalálni nem lehetne, annál sokkal izgalmasabbak. A lényeg mindben a szeretet. Ahogy Hamvas Béla is mondta: „Az élet egyetlen értelme a szeretet”.
Kedvencem ebből a könyvből Lester Levenson története. Egy tipikus amerikai vállalkozó, okos közgazdász és nagy csajozó, aki miután az orvosa közölte, hogy mindenféle betegségben szenved, és ne is próbálkozzon semmivel, meg fog halni, leült a szobájában és elmélkedni kezdett: mire vágyik minden ember? Boldogságra. Mi adja a legnagyobb boldogságot? A szeretet.
Először arra jutott Levenson, hogy az a legnagyobb boldogság, ha szeretetet kapunk. De aztán rájött, hogy az mindig változó, múlandó, néha kapunk, néha nem, ettől vágyunk rá és szenvedünk is a hiányától. És ahogy valamennyi szerelmi történetét végigvette, rájött, hogy akkor volt igazán, maradéktalanul boldog, amikor ő szeretett igazán. Nem amikor őérte rajongtak, hanem visszemlékezett arra a nőre, akiért ő úgy odavolt, és rájött, hogy az igazi boldogság az, amikor mi szerethetünk, amikor szeretetet adunk, mert ezt bármikor, folyamatosan megtehetjük, nem függ semmitől, senkitől.
Ezen elmélkedett a sötét szobában napokig Levenson, majd felkelt, kiment az utcára és csak ment, ment, mígnem ebbe a szeretetélménybe megvilágosodott. Mellesleg persze teljesen meggyógyult. Tanító lett, 1994-ben távozott el, nyolcvanöt éves korában. „A szenvedés bonyolult, a boldogság egyszerű” – ez volt az egyik kedvenc mondása.
Drukpa Künli, a hódítás nagymestere
Szeretetről jut eszembe. Egyik elvonuló társammal összekaptunk, mert úgy éreztem, nincs benne kellő együttérzés. Másnap elmesélte az álmát: ebben azt mondtam neki, utalva az előző napi vitánkra, hogy „de hiszen tudod, hogy mindenki lényege ugyanaz, a nagymamalélek, a szeretet!”. Nagymamalélek, csudálatos, gondoltam és azonnal megbocsátottam neki, amiért ilyen szépet bírt álmodni, talán mégsincs olyan kis szíve, csak férfiasan rejtegeti.
Szex-szerelem-misztika témakörben kötelező olvasmány még Drukpa Künli életrajza.
Bár esténként veszélyes is lehet, mert annyira szórakoztató és tanulságos Drukpa Künli mindegyik története, hogy egy elolvasása után nehéz megállni, hogy újabba ne fogjunk, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már hajnal van. Megvilágosodott lényként Drukpa Künlinek az volt a hobbija (vagy mondjuk módszere), hogy amerre járt, betért a kocsmába, csangot ivott, énekelt, táncolt, közben megtudta, van-e odaadó szép nő a vidéken, akivel aztán szeretkezett egy barlangban, majd hosszú időre bezárta oda, mígnem a nő eme élmény hatására megvilágosodott.
Megbánással vegyes örvendezés
Mester tanítása: úgy végezzük Vadzsraszattva tisztító gyakorlatát, hogy egyfelől őszintén feltárjuk és mélységesen megbánjuk múltbéli ártó tetteinket, szavainkat, gondolatainkat, ugyanakkor teljes szívünkből örvendezzünk is, hogy végre lehetőségünk van a tökéletes megtisztulásra. Ez utóbbi megnyugtatott, a bűnbánatokból valahogy mindig hiányoltam ezt a „meghaladó” aspektust: amikor nem valami külső erő, isten, bárki oldoz fel, mert szépen kérem, hanem én magamat! Azzal, hogy belátom régi hibáimat, megfogadom, hogy a jövőben elkerülöm az ártó cselekedeteket, igyekszem erényeseket követni, és hogy mindez milyen nagyszerű, örömteli esemény! Nincs újabb sebeket hagyó önostorozás, nem marad marcangoló önvád.
Közben megértettem azt is, hogy az Előkészítő gyakorlatok úgy gyilkolják az egot, hogy egyszerűen nem hagynak neki lélegzetvételnyi időt sem, mármint a jelenlétére. Nincs idő lustálkodásra, nyavalygásra, agyalásra, depizésre, akarásra. Semmire sincs idő, ami az énnek kellene, ami az ő tápláléka, hanem most kívül-belül mindent betölt a mantra hangja. Így csitul az ego szép lassan.
Tára istennő konyházik
Egyik nap egy hozzám hasonlóan nagy ego bajnok szangatestvéremmel készültünk konyházni, és így fohászkodtam: „Add istenkém, hogy békében gyakoroljuk az ön-feladást a konyhán, Tára, légy velünk!”
És Tára velünk volt. Míg én azért imádkoztam, hogy ne idegeljem fel magam szangatárs önimádatán és azon, hogy nincs rajta kettes meg hármas fokozat arra az esetre, ha csúszásban lennénk a főzéssel, szóval addig ő úgy jött le konyházni, hogy megfogadta: nem nyafog és mindenben a kezem alá dolgozik. Így aztán egy igen kellemes napunk lett, és mindenki megelégedésére finomakat főztünk.
Jó volt így a konyhában serénykedni, hogy közben éreztük, bent a teremben nagy munka folyik (mantráztak a többiek nyolc órán át), és tudtuk, jól fog esni nekik az étel. Amikor pedig csúszásban voltunk, hívtam Tárát, és megállította kicsit az időt. Köszönjük, drága. Költöttem is egy versikét:
Három idő
Ma sem az voltam, aki holnap vagyok.
Veri komplex
Pár napja megkaptuk a zent, vagyis azt a nagy lepelt, amit keresztbe vetve magunkon viselünk az elvonulás alatt. A párok bordót kaptak, az egyedül lévők sárgát. Ma felhívott BT barátom, hogy nagyon büszke rám a száznyolcezer leborulás és a sárga zen miatt, mondtam neki, hogy apácának nem érzem magam, de elvonulni, úgy érzem, jobb egyedül.
Megérkezett Mister Si és Mister Ki, a Mester két szingapúri barát-tanítványa. J-vel fogadtuk a két vendéget, és amikor a Mester meglátta, hogy a zen alatt póló és szűk farmernadrág van rajtam, először meglepődött, majd vigyorgott, és csak annyit mondott: „oh, very complex!” Hát igen, ilyen egy posztmodern magyar elvonulás.
Áldás adás
Amióta elvonultam, érzem, mekkora ragaszkodásom van néhány számomra kellemes helyhez, ahol korábban gyakran megfordultam, most pedig ugyebár nem. Folyamatosan ott motoszkál a ragaszkodás-elengedés gondolata, így mikor ma a tanítás alatt a Mester mondta, hogy kérdezhetünk, kérdeztem.
Azt válaszolta, hogy amikor olyan helyen járunk, ami tetszik, ahol szeretünk lenni, az nagyon jó, nagyon erős, mert a szívünk tele van szeretettel, épp ezért áldjuk meg azt a helyet, az ott lévő lényeket, jelenségeket: embereket, állatokat, növényeket, vizeket, hegyeket.
És ha mi megáldunk egy helyet, akkor az is megáld minket.
Ahogy ezt meditációban hallgattam, éreztem, ahogy feloldódik a ragaszkodásom. Amikor megáldunk egy helyet, akkor a szeretetünket küldjük felé, vagyis szeretetet adunk (lásd: Levenson). Ha csak kapni akarunk, az gúzsba köt.
Elrejtett zokogás
T barátom meglátogatott, elmesélte, hogy nemrég a szüleinél járt látogatóban, ott volt a két másik fiútestvére is. A családi ebédnél arról beszéltek a szülők a gyerekeiknek, hogy milyen büszkék rájuk, hogy szépek az unokáik, jó munkájuk van, sőt, egyikük a Föld másik pontján is befutott vállalkozó lett. Így örvendezett a család, majd a három fiú elbúcsúzott a szülőktől, és külön-külön eljöttek. De T barátom alig ért ki a városból, eszébe jutott, hogy valamit a szüleinél hagyott, így visszafordult.
A szülőket a teraszon találta, összeborulva zokogtak.
Kérdezte T, mi a baj, és a szülők elmesélték, hogy mikor ketten maradtak a házban, végiggondolták a gyerekeik sorsát: egyikük elvált, a másik többezer kilométerre lakik tőlük a családjával, és évente csak egyszer látják őket, a harmadiknak a kisfia pedig súlyosan hallássérült. Így aggódtak és szomorkodtak magukban a szülők a fiaikért, akikre annyira büszkék voltak a vidám ebéd alatt.
T barátom egyébként a következőkkel jellemezte a szüleihez való jelenlegi viszonyát: nemrég hazatelefonált, hogy arra jár, beugrana hozzájuk, mire az apja közölte, hogy „most nem jó, dogmatika vizsgára készülünk!” A nyugdíjas szülők ugyanis teológiára járnak, hogy ne menjenek otthon egymás agyára. Úgy látszik, a „Feltétlen szeretet”-tantárgyat még nem vették fel, még szerencse, hogy a fiuk igen.
Szemlélet, meditáció, cselekvés
Most, hogy eljutottunk e sorozat végéhez (pedig szinte még bele se kezdtünk a lényegbe), felteheted a kérdést, kedves Olvasó, hogy mi értelme mindennek? Mit szórakozunk itt egy istenhátamögötti háromcsillagos exszállodában, míg odakint komoly élet folyik?
Mindennek az értelme akkor mutatkozik meg, amikor meghalunk. Az összes gyakorlat, amit ezen a hároméves elvonuláson végzünk, és amiket a nem-elvonuló gyakorlók is végeznek, igazából arra szolgál, hogy haldoklásunk idején, és legfőképp halálunk pillanatában, amikor a halhatatlan lélek elhagyja a romlandó testet, tudatosak maradjunk, tudjuk, mi történik velünk, s ne bolyongjunk zavarodottan a köztes létben.
Mesterünktől egyetemes igazságokat hallunk, és magamat se mondanám „csak” buddhistának, noha ez a világszemlélet (nem vallás) áll hozzám legközelebb. Eszerint minden nap emlékeztetnünk kell magunkat a múlandóságra, hogy igazi értékén kezeljük az életünket és azt, hogy embernek születtünk. Mert ez az egyetlen tudatos létforma, így lehetőségünk van rá, hogy felismerjük, megfigyeljük és meghaladjuk a negatív érzelmeinket, megtanuljunk szeretni és szeretve lenni, és közben szépen felkészüljünk a történet végére, egyúttal egy új történet kezdetére.
Az igazi gyakorlás a hétköznapokban zajlik. De ha úgy érezzük, nem tudunk elég tudatosan élni, vagy a nagy életcélok valahol elvesztek, akkor egy időszakos elvonuláson intenzíven gyakorolhatjuk az éberséget. Mert, ahogy mondják, „nem kell megváltoztatnunk a tudatunkat, csak ismernünk kell azt.”
Evangelina Evangelina előző írásai itt és itt és itt >>
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
