„Amióta dolgozom, mindig arra spóroltam, hogy utazhassak. Az mindegy, hogy hova szól az utazás, mivel, kihez. Jó megismerni új embereket, új városokat, új országokat, kontinenseket” – írja legújabb bejegyzésében Poszi, aki most világ körüli útjáról mesél.
Irány Új-Zéland!
Egy motoros barátunk, Bandi, elköltözött Új-Zélandra, és természetesen állandó meghívásunk volt hozzá. 2007 elején megszületett a döntés: megyünk. Új-Zéland nagyon varázsosan hangzott, de mivel nem tudok aludni a repülőn és a reptéren sem, én maximum 10 órás repülésekre vagyok kalibrálva. Elkezdtem számolgatni, hogy hogyan kéne menni, hol kéne átszállni. Addig-addig, hogy a nagy matekozásban rátaláltam a oneworld.com-ra, ami a légitársaságok szövetségéből felépült online repülőjegy értékesítő szolgáltatás, és amelynek a megboldogult Malév is tagja volt.
A kedvezményes ajánlatuk az volt, hogy veszünk egy jegyet, amivel az egyik irányban elindulunk és a másik irányból érkezünk, az utazást bárhol megszakíthatjuk, de csak a szövetség légitársaságával mehetünk tovább. Magyarul mentünk egy kört a Föld körül. 1 hónap, 10 fel- és leszállás, összesen 69 óra a levegőben, Magyarországgal együtt 9 ország, 4 kontinens, 3 sziget és fürdés 2 óceánban.
Utazás indul: 2007. december 23. Budapest – Bangkok (MALÉV)
Én szerettem a Malév-et, kényelmesek voltak az ülések és kedves a személyzet, arról nem is beszélve, hogy mégiscsak a mi kutyánk kölyke volt. Voltam már Thaiföldön előzőleg is, de Bangkokban még nem. A reptérről kilépve mellbe vág a meleg, a páratartalom és az illat, ami kicsit fűszeres, kicsit édeskés és kicsit büdös a forgalomtól. Szeretem.
A közlekedés „teljesen biztonságos”… Imádom. De ha éppen dugóban vagy, akkor sem unatkozol, ha mást nem is csinálsz, akkor ennivalót veszel. (Tiszta HACCP minősítés.)
A folyóparti szállásunkkal meg voltunk elégedve. Este (szenteste) elmentünk felderíteni a környéket. Itt még a Mikulás is ferde szemű. Evés kizárólag helyi kifőzdében, vagy az utcán, és ha lehet ott, ahol sok helyi eszik. Eddig csak egyszer jártam rosszul ezzel a taktikával, amikor nem ízlett, de beteg soha nem lettem.
A sör is ízlett Gyurinak, csak a kiszerelésén gondolkozott el, hogy egy meleg országban miért több mint fél literes egy üveg. Igen, találkoztam a sült sáskával(!?), amit eddig csak legendának véltem. Mondjuk, a helyiek sem álltak sorban érte. Én mindig annak a híve voltam, hogy kóstolj meg mindent, hogy jogosan mondhasd, hogy nem szeretem, vagy szeretem. Itt nem voltam bátor, nem kértem.
Pár nap alatt nem ismersz meg egy várost, csak benyomásokat szerzel. Nem is próbálkoztam, így a saját korosztályomnak nem kell magyaráznom, hogy Piedone után szabadon, az úszópiac nagyon érdekelt. Igazából minden országban, ahol jártam, a piac benne volt a programban, hiszen ott ismerheted meg a helyieket, az ételeket, az illatokat.
Amikor kérdezősködtünk, kiderült, hogy nem úszik (swimming), hanem lebeg az a piac (floating). Érdekes, hogy ahova minket irányítottak, az a piac nem Bangkokban volt, hanem a városon kívül, ahová egy kisbusszal és motoros hajóval vittek el minket, végül átszálltunk egy kisebb hajóra. Rengeteg a turista, szerintem helyi csak az eladók között volt, vásárló nem, de ez így is jópofa.
Bangkok-Hongkong (Chathay Pacific)
Nagyon elegáns első osztály, a turista osztály is viselhető, de semmi különös. Itt nem taxival mentünk be a reptérről a városba, hanem egy hipermodern vasúttal. Itt találkoztam olyan hangszóróval először, amit az egyik helyen hallasz, de ha nem vagy rá kíváncsi, 10 centivel arrébb már nem. Ezzel eljátszogattam egy darabig, amíg nézegettem a hatalmas lakótelepeket, amelyek nem tízemeletesek voltak, mint a mieink, hanem jóval több. Nem volt valami szívmelengető érzés.
A szállásunk viszonylag jó volt, baromi sok emelet, egy kicsit lélektelen, de megfelelő. Ha már filmeknél tartunk, a szomszéd szálloda a James Bondból ismert Peninsula volt. Persze Piedone is járt Hongkongban.
Ha egyetlen szóval kéne jellemezni a várost, akkor azt mondanám, hogy zsúfolt. A közlekedési eszközök jópofák, a hajó teljesen természetes, a villamos, a busz pedig emeletes, a közlekedés fordított. Olyan angolos, de mégis kínai.
Elegáns bevásárló központ volt bőven, de nekem nem dobogtatta meg a szívemet a Louis Vuitton táska. Isteni sült kacsát vettünk, sorban álltunk érte, de csak elvitelre kaptuk, így egy közeli parkban, a padon fogyasztottuk el. Nem arattunk osztatlan sikert, lehet, hogy itt nem illik a parkban enni? Itt is voltunk piacon. A kiterített, szárított kacsa bizarr, de hogy ezt miként készítik el, vagy egyáltalán megeszik-e, nem tudom pontosan.
A kínaiak furcsán vonzódnak a jáde kőhöz, egy egész piacot is szentelnek neki. Itt megtudtuk, hogyan lehet megkülönböztetni az igazit a hamisítványtól. Egy üveggel kell összekoccintani, és az igazinak tompa koccanásnak kell lennie, semmiképpen nem csilingelőnek, mert akkor az üveg, és nem jáde kő. Zokszó nélkül adta vissza a pénzt az árus, amikor visszavittük neki a karkötőt, hogy hamis. (Mert az volt.)
Este séta a tengerparti sétányon, 20-22 Celsius fok, én nyári ruhában, a helyiek sapka, sál, kabát, csizma védelme alatt, hiába, tél van, december. A földön hírességek kéz- és láblenyomatai, mint a nagyoknál. Bevallom férfiasan, én Jackie Chan-on kívül nem ismerek nagy hongkongi színészt, de lehet, hogy én vagyok műveletlen, mert itt volt azért pár más csillag is.
Hongkong – Sydney (Qantas)
Az élmény a Qantas-szal már Hongkongban kezdődött, amikor azt mondták, hogy a bőröndünk túl nehéz. Mindig néztem a csomagszalagon a csíkos nejlontáskákat, hogy ki az a hülye, aki ilyennel utazik. Most megtudtam, hogy mi is. Ketten 2×30 kilós csomagot vihettünk volna, de mi 1×36 kilót vittünk. Hat kilót át kellett rakni egy elegáns, csíkos nejlontáskába, amit a Qantas biztosított számunkra.
Amikor megérkeztünk, az útlevél ellenőrzésnél csodálkozva kérdezték, hogy mindössze három napra jöttünk el ilyen messzire? A csomagellenőrzésnél egy japán és egy amerikai gép utasai álltak előttünk. Nagyon szigorúak a szabályok, figyelnek arra, hogy senki ne vigyen az országukba semmi olyat, ami károsíthatja a flórát és a faunát. Így elég hosszú várakozásnak néztünk elébe.
Szóval álldogáltunk ott két szál magyarként, amikor egy kedves, ott dolgozó tört magyarsággal megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e, és hoztunk-e valamit, ami a tiltólistán szerepel. Nem vittünk. Három percen belül kint voltunk, mert kikísért minket, és közben elmondta, hogy a szülei Magyarországról jöttek ide. Jó magyarnak lenni. Az út során többször is volt hasonló élményünk.
Kint már vártak minket Aurélék. Ők is motorosok. Sőt, annyira, hogy elindult itthonról a két fiú motorral (apa és fia) a Föld körül, és idáig jutottak. Annyira megtetszett nekik, hogy Ildikó (anya) is utánuk jött. Náluk volt a szállásunk.
A város érdekes. Hatalmas parkok, gyönyörű strandok, széles utak. De a családi házak olyan közel vannak egymáshoz, hogy például Bütyöknek kifelé nyíltak az ablakai (?), de a szomszéd ház falától nem lehetett teljesen kinyitni. Persze mindegyik könnyűszerkezetes, ami azt jelenti, hogy vendégségben éjszaka kimenni pisilni rém kellemetlen. Nyikorog a padló, és minden áthallatszik. Ildikónak hoztunk ajándékba egy üveg Unicumot, de Túró Rudit sajnos nem tudtunk. Neki ezek hiányoztak nagyon otthonról.
Megvolt az operaház, megvolt a híd, bár nem másztunk fel rá. Megvolt a sörözés egy belvárosi pubban, fürödtünk egy jót, de a legjobban az állatkert tetszett. Szabadon kószáltak kenguruk, akiket lehetett etetni, de az igazat megvallva a helyben kapható eleséget már rendesen unták. Láttunk kacsacsőrű emlőst, vombatot. De a nap sztárja Frogi, a koala maci volt, aki körbesétált, és hagyta magát kényeztetni.
Nos, az elutazás innen nem volt izgalommentes. Az én drága exemnek még egy sört meg kellett innia Auréllal a becsekkolás után, „még ráérünk” felkiáltással. Amikor végre elszakadtunk a sörtől, megláttuk a kiírást, hogy onnan a mi kapunk 20 percre van, és nekünk a felszállásig 20 percünk volt. Szóval most hallottuk a nevünket a hangosbemondóban az utolsó figyelmeztetéssel egyetemben. Futottam, ahogy Sanyika mondta az Üvegtigrisben.
Sydney – Auckland (Qantas)
Az egyik csomagunk nem érkezett meg Új-Zélandra, de nem idegeskedtünk, mert a téli ruháink voltak benne. Volt egy kis papírmunka a reptéren, de másnap kihozták házhoz. Életem első kábítószer vizsgálatán is itt estem át. Semmi komoly, egy „lakmuszpapírt” húzgáltak végig a táskámon, és bedugták egy gépbe, majd megköszönték a részvételt, és tovább engedtek.
A szállás és az ellátás kiváló volt, hiszen Bandiéknál aludtunk. Mondjuk, a házak itt is könnyűszerkezetesek, de egy kicsit szellősebben vannak építve, mint Sydneyben.
Ajándékba Krisztának csirkehús-krém konzervet vittünk, Bandinak házi pálinkát. A szilvesztert itt töltöttük családi körben, a 12 órás időeltolódás miatt szinte egész éjjel koccintgathattak a fiúk. Szerintem a ravalpindii éjfélt is megünnepelték.
Szép ország, bár hűvösebb, mint gondoltam. Nekem nem dobogtatta meg a szívemet. Igazából olyan, mint egy nagy falu. Fürödtünk a tengerben és egy termálfürdőben is. Amikor a gerincsérv műtétem után lábadoztam a Szecska nappali kórházában, azt mondta az orvos, hogy menjek Hévízre is gyógyulni, hiszen a világon csak két „Hévíz” van, a másik Új-Zélandon. Az új-zélandi termál viszont olyan, mint a csepeli strand 1975-ben. Tény, hogy a déli szigeten nem voltunk, és lehet, hogy ott van az igazi termálvíz. Auckland egy nagy város, hívják a vitorlák városának is, de a mi budapesti szemünknek egy kicsit álmos. Tiszta, minden fűszál egyfelé áll. Hangulatos a régi kikötő, és a mellette lévő lakóház parkolója igen csak egyedi volt számunkra.
Érdekes volt a bennszülöttek (maoik) néptánc bemutatója. A férfiak tánca arra való, hogy ha feltűnt egy idegen hajó a tengeren, akkor eljárták a táncot a parton, hogy elijesszék a betolakodót.
A lányoké a golyókkal (labdákkal) nem tudom, mire való, de tetszett. A múzeum bemutatta többek között a maoik régi hajóját és közösségi házát. Kitömve ugyan, de láttam kivit, Új-Zéland nemzeti madarát.
Új-Zéland Szentendréje (Devonport)
A nagy attrakció a bálnales lett volna. Amikor először mentünk ki, olyan viharos volt a tenger, hogy a bennszülött stewardess is tengeribeteg lett, és se egy bálna, se egy delfin nem jelentkezett. Így felajánlották, hogy még egyszer elmehetünk ingyen és bérmentve. Másodszorra sem volt bálna, de delfin igen.
Annyira elbűvölt minket a látvány, hogy a hajónkkal együtt úsznak, hogy elfelejtettünk fényképezni.
Auckland – Santiago de Chile (LAN)
A LAN a chilei légitársaság. Nagyon kedvesek voltak, és ami külön tetszett, hogy az ételhez – ami persze nem valami finom, hiszen a repülőn olyan nincs, de egész viselhető volt – nem műanyag evőeszközt adnak.
Szeretem Amerika spanyol nyelvű részét, mert kedvesek és vidámak az emberek. Nem tudtam, hogy melyik városrészben válasszak szállást, ezért a megboldogult IWIW-et hívtam segítségül. Még otthon kiválasztottam egy ismeretlen csajt, aki Santiagoban élt, és segítséget kértem tőle. Melyik környéken és milyen szállodát foglaljunk Santiagoban, és ami még fontosabb, nem találtunk olyan oldalt, ahol a Húsvét-szigetre lehetett foglalni. Segített, ha jól emlékszem, Admirál volt a szálloda neve, de ha nem, az biztos, hogy valami hajós. Tetszett, volt hangulata, kényelmes és megfizethető volt. A szálloda portáján hagytunk ajándékba Piros Aranyat a segítőkész lánynak. (Ő írta, hogy azt szeretne.) Itt egy kicsit összefolynak az események, hiszen a Húsvét-szigetről oda-vissza is megálltunk Santiagoban.
Hangulatos, kellemes, jókedvű városba csöppentünk, pedig a mi korosztályunknak Salvador Allende és Augusto Pinochet jut eszébe Chiléről. Persze már nincs katonai diktatúra, de érdekes, hogy nem rendőrök, hanem katonák tartják fent a rendet az utcán. Jófejek voltak, és nem hiszem, hogy nagy lehet a szigor, mert simán hagyják magukat fényképezni, sőt.
Riohoz hasonlóan itt is van szobra a városnak a San Cristobal hegyen, csak itt nem Jézus, hanem Mária. A kilátás nem semmi. Látszik a város és az Andok kopár hegylánca. Ha már az előzőekben filmekről volt szó, az Andok felett repülve eszembe jutott az Akik életben maradtak című film. Volt hozzá szerencsém könyv formájában is. Nem féltem, nem is szoktam félni a repülőn, de teljesen megértettem a szereplők kilátástalanságát, amikor közel s távol semmit nem láttam, csak kopasz vagy havas hegyeket. Hm.
A történelmi belvárosnak megvan a diszkrét bája, a gyarmati stílusa. Az emberek az utcán hihetetlenek. A budapesti rohanós rosszkedvhez szokott szememnek üdítő. Még a kóbor kutyák is azt csináltak, ami jólesett nekik. Senki nem zargatta őket.
Igen, mint minden nagyvárosban, itt is felhívták a figyelmünket, hogy vigyázzunk az értékeinkre. Egy járókelő odajött, hogy erre figyelmeztessen minket (kedvesen), de semmiféle atrocitás nem történt velünk. A programban itt is szerepelt a piac. A hangulata hasonló a mi nagy Vásárcsarnokunkéhoz, csak a kolbász helyett tengeri herkentyűket kínáltak a kofák.
A szállodánk közelében, egy kis bódénál ettem életem legjobb hamburgerét. Tudom, hogy a hamburger nem egy helyi specialitás, de Chile nagy marhahús rajongó, és ezért kiválóan is készítik el. És természetesen a helyiek sorban álltak, tehát meg kellett kóstolni.
Motoros szemmel is nézelődtünk. Kedvelt jármű és sok is van belőle, de az európai szemünknek sok az ismeretlen márka.
Santiago de Chile – Hanga Roa, Húsvét-sziget (LAN)
Tadam, dobpergés, az út fénypontja! A hosszú hajú, jóképű fiúk szigete. Már a repülőtér is bájos. Egyetlen gép fogadására van kalibrálva. Amikor mi ott jártunk, hetente 2-3 gép jött-ment. Mint később kiderült, az út egy részét ilyenkor lezárják, bezár a benzinkút, mert a kutasok mennek feltankolni a gépet is. Az egész nagyon családias. Jön a lépcső, utána szépen, andalogva elsétálnak az utasok a fogadóhoz. Útlevél-ellenőrzés nincs, hiszen belföldi járat, de miután felvettük a csomagokat, kutyával ellenőrizték. Nem voltam benne biztos, hogy kábítószert kerestek, vagy valami olyat, ami árthat a sziget élővilágának. Mondjuk, szegény sziget elég kopár, az állatvilágból is főleg a háziállatok képviseltetik magukat. Abból is inkább lovakat láttunk szabadon.
Hála az IWIW-es csajszinak, Pantunál foglaltunk szállást. Pantu, egy bennszülött srác (az új-zélandi maoik rokona) várt minket a reptéren, ahogy kell, virág a nyakba stb. Pedig csak emailben értekeztünk és semmi előleget nem küldtünk. A szállás maga volt a tökély. Több, kisebb faház (a teraszról látszott a Csendes-óceán) egy karám körül, ahol Pantu lovai várakoztak reggel a bátrabb turistákra, akik lóval indultak bejárni a szigetet. Egyébként a lovak össze-vissza kószáltak a szigeten. Délután több turista Pantu teherautójának platóján jött vissza, a lovuk meg gondolom, hazatalált. Mi nem vállalkoztunk erre, valahogy egy kicsi terepjáró jobban megfelelt a célnak. Tény, hogy van olyan része a szigetnek, ami még a terepjáróval sem megközelíthető, hiszen ez egy vulkáni eredetű sziget, elég éles sziklákkal. Hála istennek, a vulkánok már békések, csak a szél fújt nagyon a Rano Kao tetején.
Most szívem szerint az összes képet feltenném, az összes szobrot megmutatnám, mert nagyon tetszettek. Sok el volt dőlve, mindet felállítottam volna. Leírhatnám mindazt, amit olvastam a szigetről, és hogy hogyan állították fel, hogyan szállították ezeket a szobrokat, de nem teszem. Egyrészt azért, mert több teória van, és nem tisztem eldönteni, hogy melyik az igazi, bár az egyik nagyon tetszik. Másrészt ezt nálam okosabbak leírták már, tehát akit érdekel, elolvashatja.
Persze megnéztük a bányát, ahol a szobrokat faragták, egy másik bányát, ahol a kalapjukat bányászták és faragták, és keresztül-kasul bejártuk a szigetet, hogy lássuk az összes szobrot (moait). A Húsvét-sziget (Rapa Nui) nem nagy sziget, jóval kisebb, mint Budapest. Itt láttam életem egyik legszebb strandját is. Homokos, pálmafás, és egy leheletnyivel arrébb, de a vízből még jól látszódik egy pár moai.
Amikor több szobor áll egy talapzaton, azt Ahunak hívják, és minden ilyen szent helynek számít. A víz hűvösebb, mivel közel s távol nincs másik szárazföld. A sziget csak egy púp a Csendes-óceánban, ami nem sekély körülötte. Hm, remélem, elég szakszerű voltam.
A szigeten nincsenek nagy szállodák, de még kicsi is csak egy van. Sok a turista, de mégsem tömeg. A frissen facsart ananászlé az itt termelt ananászból olcsóbb volt, mint a hajón ideszállított bármilyen üdítő. Fogyasztottuk is rendesen. Pantu feleségétől, akinek a nagypapája magyar volt, reggelire is minden formában kaptunk ananászt. Nagyon finom roston sütve. Egyszóval fergeteges élmény volt ez a sziget.
Húsvét-sziget – Santiago de Chile – Rio de Janeiro (LAN)
Rióóóóó! A kerek fenekek és nagy mellek városa. Valahol olvastam, hogy Brazília az egyetlen ország, ahol a mell kisebbítő műtétekből van több.
A Cukorsüveg-hegy tetején van egy nagy terasz korláttal, és ott könyököl mindenki, hogy nézelődjön. Miután kinézegettem magam, leültem egy padra. Az én drágám is elhelyezkedett mellettem, egyfolytában bökdösött, hogy odanézz… Nos, engem azért nem villanyozott fel a rengeteg kerek popó, de megértettem, hogy nem volt kivel megosztania az élményt. A hegytetőn egy kicsit arrébb merészkedvén, a fák között szabadon élő félmajmokat láttunk. Persze a nagy vágyunk az volt, hogy lássuk a rioi karnevált, de sajnos egy pár nappal az elutazásunk után kezdődött. Azért láttuk, ahogy gyakorolnak. És itt volt a meglepetés. Nem, nem az utcán vonulnak, hanem van egy széles utcaszerű rész, aminek a két oldalán vannak a lelátók, itt vonulnak fel a szamba iskolák. Volt szerencsém felpróbálni egy fejdíszt is, mit ne mondjak, nem lehet valami vidám egy egész baromfiudvarral (baromi nehéz) a fejeden táncolni.
A szobor akkora, mint gondoltam, talán még nagyobb is. A talpazata egy kápolna. Nem kicsi. Hihetetlen az egész. Sokszor van úgy az ember, hogy látta már ezerszer fényképen, és amikor meglátja az igazit, akkor elcsodálkozik. Én így voltam Michelangelo Pietájával, amikor megláttam a Szent Péter Bazilikában, sokkal nagyobbnak gondoltam. Nos, a rioi Jézus méretét pont fordítva érzékeltem, a valóságban nagyobb, mint a képzeletemben.
A brazil foci és a Maracana (hogyan kell az utolsó a betűre hullámot rajzolni?) stadion világhírű, de nekünk a Botafogo stadiont kellett megnéznünk. A volt férjem, amikor Óbudán a grundon focizott a haverokkal, mindig ők voltak a Botafogók. Nem bántam meg. A Botafogo Rio egy kerülete. Mint nálunk a Fradi, a kerületről kapta a csapat a nevét. A kerület nem a legelitebb, de a stadion hiperszuper.
Arra is rájöttem, hogy miért foci világnagyhatalom Brazília. Negyven fok meleg, bokáig érő homok a Copacabana strandon. A helybéli fiúk rúgják a labdát, a passzok pontosak, a cselek bejönnek, és ha arra megy egy jó csaj, akkor valahogy pont arra pattan a labda. Nincs edző, kapu sincs, csak jelzés értékűen két kupac, de örömből fociznak. Annyira ment nekik, hogy amikor véletlenül Gyurihoz gurult a labda, nem merte visszarúgni, inkább dobta. Gyönyörű a strand, de a januári Atlanti-óceán nem volt velünk barátságos, a hatalmas hullámok miatt a fürdésért meg kellett küzdeni. A szállodánk is a Copacabanán volt, csak a kétszer három sávon kellett magunkat átküzdeni, hogy a strandra érjünk.
Az elutazás innen sem ment simán. Hatalmas vihar kerekedett. Fújt a szél, dőlt az eső, a taxi nem jött, a repülő pedig nem ment időben. Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de a portugál nyelv nem volt a barátom Portugáliában, de itt még az is sokkal dallamosabb, fülbemászóbb.
Rio de Janeiro – Madrid (valamilyen spanyol fapados)
Kritikán aluli volt a járat. A személyzet lekezelő. Amikor Gyuri inni kért, azt mondták neki, hogy miért nem alszik. Hm.
Megérkeztünk a hidegbe, és már a honvágy is dolgozott bennünk. Nem vetettük magunkat bele a városnézésbe nagyon, igaz, az idő is kevés volt. Befizettünk egy Hop on – Hop off buszra. Én jó dolognak tartom, mert tősgyökeres budapestiként, amikor felültem itthon a buszra, tudott újat mondani és élveztem is. Bevallom férfiasan, nem sok minden maradt meg bennem Madridból, csak az utcatáblák. Az emeletes busz emeletén ültem, és pont szemmagasságban helyezkedtek el. Tetszettek. A szállásra sem emlékszem nagyon. Kényelmes volt, és mi nagyon fáradtak voltunk. Madrid, tartozom neked még egy úttal!
Madrid – Budapest (MALÉV)
Egy ősrégi géppel utaztunk, hatalmas ülésekkel. Alig voltunk páran. A légi kísérő pasitól kölcsön kaptunk egy magyar újságot. Nagyon megörültem neki. Ne felejtsük el, ez több mint tíz éve történt, akkor még nem voltak okosabbak a telefonok, mint én.
Imádok utazni, de megérkezni is. Szeretem Budapestet. Azt hittem, hogy a kisfiam, aki akkor is 193 centi volt, már alig vár minket. Egy frászt, amikor felhívtam, hogy hahó, egy hónap után itt vagyunk, akkor felvilágosított minket, hogy ő még csak most akart elmenni kocsit mosatni. Üsse kavics, koszosan is jó lesz a kocsi, csak jöjjön. Otthon édes otthon.
Poszi
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
