Vajon mikor törnek fel a vágyak? És mennyire vadul? Kissé félve lesem. Néha vannak jelei. Valamelyik nap a Mester megkérdezte tőlünk, vannak-e még szexuális vágyaink. Volt, aki igent mondott, volt, aki nemet. Jómagam épp konyháztam, de egyébként azt válaszoltam volna, hogy vannak, de már nem feltétlenül akarom kielégíteni azokat – írja újabb posztjában vendégszerzőnk, Evangelina.
Csillagtúrák Senkiföldjén 2.: hogyan szelídítsük az egonkat?
Eredetileg úgy volt, hogy az egész, vagyis a tradicionálisan három év, három hónap, három napig tartó elvonulást a nepáli kolostorban töltjük, az első bejelentés azon a nyári tíznapos meditációs kurzuson még erről szólt.
Fülbe súgva
Mester közölte, aki szeretne részt venni egy ilyen hosszú programon, menjen oda hozzá és súgja a fülébe, így szokták hagyományosan. A., akivel már korábban is mindig jókat beszélgettünk, a Mester bejelentése után nyugtalanul járkált fel-alá a kempingben. Úgyhogy javasoltam neki, igyunk egy kávét, és osszuk meg egymással, mit is gondolunk egy esetleges elvonulásról.
A tizedik nap végére határoztam el, hogy beszállok, elvonulok, lesz, ami lesz! Mester fülébe súgtam, majd hazamentem, hogy közöljem anyámmal is a hírt. Aki úgy sírt, hogy én is sírni kezdtem, sírtunk, veszekedtünk, sírtunk. Ő azért, hogy alig fél évvel apám halála után, vagyis azután, hogy anyám egyedül maradt, elutazom három évre Nepálba, én pedig azért, hogy úristen, felnőtt fejjel nem léphetem meg azt, amit most igazán szeretnék, s ami talán épp az, amire egész életemben olyan nyugtalanul vártam. Úgy zokogtunk mindketten, hogy kicsaptuk az áramot az utcában.
Először vonj meg, aztán adj – pár éve adta ezt a tanítást a Mester. Most eszembe jutott, mennyire illett ez a kezdetre. Ugyanis nem sokkal azután, hogy anyám így kiborult, Mester bejelentette, hogy inkább vesz egy házat Magyarországon, ott indítja be az első hároméves elvonulást. Így született meg a Tisza-tó közelében, egy volt sporthotelből a meditációs központ, vagy ahogy az egyik szent szövegben nevezik az elvonulóközpontokat: szelidítésünk színhelye. Ez a városka már csak száztíz kilométerre van a szülővárosomtól, vagyis anyámtól, így az első riadalomhoz képest, hogy eltűnök három évre Ázsiába, már semmiség, hogy ide vonulok el. Mindketten fellélegezhettünk.
A férjemmel megegyeztünk, hogy a közös lakásunkban marad, míg az elvonuláson vagyok, és majd a három év után (vagy ha menet közben meggondolnám magam) kitaláljuk, mi legyen az ingatlannal. Kijelentettük továbbá, hogy mostantól mindketten éljük a magunk életét, miként a lányunk is már pár éve éli a magáét, és – ahogy ebben a fiatal felnőttkorban gyakori – nem igazán szorul a támogatásunkra.
A legközelebbi néhány baráton kívül egyelőre senkinek se szóltam, úgy tervezem, majd fokozatosan adagolom az új élethelyzetemet.
Kezdődik az emberkísérlet
Szeptember 8.
„Neked egy sztori, nekem szatori.” /Sz. A./
Első napunk az elvonulóközpontban. Van itt egy vendég rinpocse (jelentése: drága, a mestereket hívják így tibetiül), aki annak idején a Mesterrel együtt végezte a hároméves elvonulását Indiában, jelenleg Svájcban székel. A Mester most a mi elvonulásunk legelején meghívta egy hétre egykori elvonuló társát, hogy megadja nekünk a beavatásokat a meditációs gyakorlatokhoz, melyeket majd az elkövetkező években végzünk.
A szertartásra az utolsó pillanatban érkeztem, mert útközben megálltam kólát venni, amire akkor szoktam rá, amikor pár héttel az elvonulás kezdete előtt leszoktam a cigiről. De megérkeztem, itt ültem a többi harminckét emberrel, fiatallal, idősebbel, némettel, románnal, magyarral, akik úgy döntöttek, három évet adnak ebből az életükből, valamire, amiről mindenkinek legfeljebb halvány sejtése lehet.
Azt hiszem, álmomban már láttam ezt a vendég rinpocsét. Amolyan próbatételen voltunk nagymesterek színe előtt, ő is köztük ült, és ahogy most, akkor is nagy kikerekedett szemekkel nézett az Ürességbe. Egy embermagasságú körzővel kellett egyetlen mozdulattal kört leírni. Az előttem lévőnek sikerült, aztán jöttem, köröztem, és akkor bevillant, hogy hibázhatok, és hibáztam is, nem sikerült a tökéletes kör, nem sikerült az első ugrás.
Leszoktató szertartás
Szeptember 10.
Huszonéves korom óta dohányoztam. Amikor apám tüdőrákban meghalt, azt hittem, most aztán tényleg leteszem a cigit. Ugyan akkor már évek óta szenvedtem a beszívott füsttől, utáltam az egészet, mégsem tudtam letenni, pár napra sem. Volt, hogy reggel megvettem a doboz cigit, majd az első szál után lementem a harmadikról és az utcai kukába dobtam az egészet, biztos, ami biztos. Majd pár óra múlva, mondjuk egy nyögvenyelős cikkírás előtt, csak lementem megint a harmadikról, a kisboltba, és vettem egy újabb doboz cigit. Tényleg cigifüggő voltam, és helyzetemen az sem segített, hogy ezt így ki tudtam mondani.
Amikor aztán kiderült, hogy elvonulásra megyek és ott szó sem lehet cigizésről, kidobtam mindent, ami erre a szokásomra emlékeztetett a lakásban, kimostam a kocsi hamutartóját is, és mástól sem kértem cigit, hogy rágyújtsak. Igaz, mint említettem, helyette kicsit rászoktam a kokakólára.
Ma délután a Mester és vendég rinpocse közös szertartást tartott, majd a vége felé a Mester mondta, hogy aki szeretne végleg leszokni a dohányzásról, járuljon a rinpocse elé, mert van neki egy különleges módszere. Többen odamentünk, elvonulók és páran a még jelenlévő vendégtanítványok közül is. A rinpocse megérintette a fejtetőnket és egy mantrát vagy imát mondott. Majd azt kérte, akinél még van cigi, vegye magához, hozatott egy ásót, kivitt minket a ház elé, ahol ünnepélyesen elástuk a cigiket, végül örömtáncot jártunk káros szenvedélyünk sírhalma felett.
(Megjegyzés most: Azóta se kívántam újra rágyújtani. Amikor kimentem látogatóba, teszteltem, és nem zavar a cigifüst, se a doboz látványa, sőt, igazából észre sem veszem, ha valaki dohányzik körülöttem. Olyan, mintha az egy másik, számomra ismeretlen világ lenne. Ahogy annak idején cigisként így láttam a nemcigisek világát.)
108 ezer leborulás
Szeptember 15.
Ma elbúcsúztunk a rinpocsétől, és elkezdődött a meredek szakasz. Megkezdtük az úgynevezett Négy előkészítő gyakorlatot, annak is az első részét, a menedékvételt. Menedéket veszünk a gurutól, a buddháktól, a dharmától (Buddha tanításaitól) és a szangától (a gyakorlók közösségétől).
Ez az alapgyakorlat a test karmikus szennyeződéseinek megtisztítására szolgál, ugyanakkor az önátadás, az alázat (ami nem megalázkodás) kifejlesztésének, az ego szelídítésének is egy igen hatásos módja. Ugyanis úgy veszünk menedéket, hogy leborulásokat végzünk: álló helyzetből indulunk, két tenyér összezárva, először megérintjük vele a fejtetőnket, a homlokunkat és a mellkasunkat, aztán térdre ereszkedünk, majd tenyerünkön hasra csúszunk, végül vissza guggolásba és felállunk. Kicsit olyan, mint a négyütemű fekvőtámasz, csak nem ugrálva.
Hagyományosan 108 ezer leborulás per fő, nem elírás, 108 ezer, a tervek szerint két hónap alatt, ami napi 1800 borulást jelent.
Ötkor kelés, ami lazának tekinthető ahhoz képest, hogy a Mester elvonulásán hajnali háromkor kezdték a gyakorlást. Tehát mi hajnal öttől este tízig borulunk, három étkezéssel, illetve a reggeli és az esti közös szertartásokkal megszakítva. Mindent egybevetve napi 12 óra borulás, hétvégén is.
Mester napközben az emeletről koncentrál ránk, hogy átsegítsen minket a kezdeti nehézségeken, esténként pedig lejön és útmutatásokat ad a gyakorláshoz.
Testvéreim az úrban
Az egész élet egy elvonulás. Másokért kell élnünk. Sohasem vagyunk szolgálaton kívül – a Mester még évekkel ezelőtt mondta ezeket egy hétvégi tanításon. Aztán most konkrétan is elvonultunk.
De kik ők, akikkel most itt vagyok ebben a központban? És miért kell nekünk leborulni?
Van itt, akit gyerekkorom óta, másokat a Mester tanításairól ismerek, és van, akivel most találkoztam először. Mindannyian a szangatársaim ők. Tehát nem azért gyűltünk össze, hogy barátkozzunk (persze ne zárjuk ki, hogy akár még barátok is lehetünk), hanem egyéni gyakorlók vagyunk. Ami összeköt minket: a Mester és a gyakorlatok. Az, hogy meg akarjuk ismerni a tudatunk működését.
Ismerve legtöbb elvonuló társam élettörténetét, pofonokban, kemény helyzetekben egyikünknek sem volt hiánya, ugyanakkor igazán megtörve nem voltunk, amikor elvonultunk. Mindenkinek van valamilyen egzisztenciája (a csapat kétharmada értelmiségi ember: tanár, közgazdász, orvos, hajómérnök, pszichológus, szociológus), vannak ilyen-olyan kapcsolatai, s mint mindenkinek, eddig voltak átlagos hétköznapjai. Jó képességű, s hozzáteszem, nem kis egojú emberek.
Lehet, hogy többeknek voltak drámai helyzetek az életében, mégsem kényszer vagy menekülés hozott minket ide, hanem mert kihívásnak ígérkezik, hogy egy időre ne a külvilággal, hanem a belvilággal foglalkozzunk. És persze ott van még a sors vagy karma is, mint meghatározó tényező, de egyelőre ezt ne bolygassuk. Sokfelől jöttünk, sok mindent megvalósítottunk mostanra, és közös bennünk, hogy úgy érezzük, az élet, remélhetőleg, szól még valami másról is. Vagy: lehet az életet másképp is nézni.
Szutyi kutya és a ragaszkodás
Szeptember 21.
Tegnap megjelent a ház előtti focipályán, amit az ablakomból látok, egy kopószerű vézna kutya, azóta itt lődörög, orrát a földnek szegezve kaját keres. Sajtos kiflit kapott. Ma már a házat őrzi. Ül a bejárat előtt, élvezi az őszi napsütést, figyeli a terepet és ugat, ha valaki elhalad előttünk. Aranyos. Igyekszem ragaszkodásmentes maradni, ami kutyaügyben nem egyszerű. A Mesternek még nem szóltam, hogy van egy Szutyi kutyánk, mert épp egyetemes szerencseimákat ír odafönt.
A szangatagokkal csak étkezések alatt beszélgetünk, fő témák: leborulás-technikák és testfájdalmak. P. barátom ma meglátogatott. Ő már tudja, milyen az a 108 ezer leborulás, egy év alatt megcsinálta otthon, munka mellett. Azt mondja, borulás után mindenre nagyon letisztultan reagál az ember.
Csakhogy egyelőre azt tapasztalom, hogy a leborulással feljönnek az indulatok, érzelmek is. Mivel nincs más témánk, ezért a házimunkákról vitázunk, például, hogy illene már kitakarítani a folyosókat, és hogy vegyük már észre, hogy ehhez nincs személyzet. Vagy, hogy a kinti hideg ellenére szellőztessünk-e a nagyteremben, ahol közösen borulunk. Egy ilyen szellőztetős vita után nem sokkal váratlanul lejött a másodikról a Mester, és közölte: félóránként nyissuk ki kicsit az ablakokat. A jó öreg középút. És a drága mesteri tudat, ami mindent érzékel, bárhol is van a fizikai test.
Olyan ez a tisztulás okozta érzelemtolulás, mint a must alján leülepedett zavaros rész, a seprő. A hétköznapi életben, amikor folyton disztingválunk, simán elvan ott az üveg alján, de ha felrázzuk, vagyis ha erősebb hatásnak tesszük ki (magunkat), akkor felszínre jön, óhatatlanul.
„Vágyam még szórakoztat…”
Szeptember 29.
Nyilván a kimerültségtől, tegnap az elmém besírt: nem akarok itt lenni! Ez nem az én helyem! Olyannyira, hogy felkerestem a Mestert azzal, hogy bizonytalan vagyok, vajon ez tényleg az én utam-e, mármint az elvonulás. Annyit mondott: csináld meg a 108 ezer leborulást, aztán majd meglátod, mit szeretnél.
Azzal a saját bölcseletemmel nyugtatom addig is magam, amit akkor fogalmaztam meg, amikor a főváros és szülővárosom között ingáztam, és folyton nyugtalan voltam, nem találtam a helyem: ha úgy érzed, sehol sem vagy otthon, akkor valószínűleg mindenhol otthon vagy.
Október 3.
Vajon mikor törnek fel a vágyak? És mennyire vadul? Kissé félve lesem. Néha vannak jelei. Valamelyik nap a Mester egy tanítás közben megkérdezte a szangatagoktól, vannak-e még szexuális vágyaik. Volt, aki igent mondott, volt, aki nemet. Jómagam épp konyháztam, de egyébként azt válaszoltam volna, hogy vannak, de már nem feltétlenül akarom kielégíteni azokat. Vagy, ahogy szebben Faludy György fogalmazott: vágyam még szórakoztat, bár már nem üldöz engem.
Evangelina
Evangelina előző írása a buddhista elvonulás történetéről itt >>
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
