Az egész eddigi életemet végig költözködtem. Egyik helyről mentem a másikra. Hol a család, hol a munkahely indított útnak, és mindenhol egy jobb lehetőség ígéretével vártak az élet kihívásai. De ezek az ígéretek csak ideig-óráig tűntek valódinak, mindegyik hamar tovaszállt, és én ott maradtam árván, számkivetetten.
A csalódások folyamatosan padlóra küldtek, és csak a harcos mivoltomnak köszönhetem, hogy mindig felálltam és újra keresni kezdtem a boldogulásomat. A folyamatos utazgatás csak az elején volt kaland. Fiatalon az ember még meg akarja váltani a világot, és ezért bármire képes. Nem ragaszkodik emberekhez, tárgyakhoz, helyekhez. Sokkal könnyebben veszi az akadályokat. Eleinte én is így voltam ezzel. A kezdeti kudarcokat egy azonnali továbbállással bosszultam meg, soha át nem gondolva, hogy ezeket kikerülhetem, ha kicsit figyelek magamra.
Az otthon, mint egy biztos élettér számomra nem létezett.
De ahogy kezdtem kilábalni a negatív, rossz életperiódusomból, egyre jobban vágytam rá. Vágytam arra, hogy ugyanazok az emberek vegyenek körül nap mint nap, akiket szeretek és ők viszont szeretnek. Legyen egy kis zugom, ahol az apró tárgyak kedves emlékeket idéznek, és mosolyt csalnak az arcomra. S persze vágytam egy helyre, amely körvonalát csukott szemmel is lerajzolhatom. Vágytam arra, hogy ha elszólít a munka, vagy elutazom valahová rövid időre, tudjak hova visszamenni. Tudjak mindig megérkezni.
Az igaz szerelem érett nőként talált rám, annak minden pozitívumával.
Az otthonteremtés sem volt már kérdés, mint az sem, hogy újra lesz férjem, lesz családom, lesz otthonom. Már maga az a tudat, hogy vége az évekig tartó barangolásnak egy hatalmas megkönnyebbülés a léleknek, és én nagyon vártam a megnyugvást. A hely, amikor megláttuk, ezt sugallta. Azt éreztem, hogy most már szabad lesz nekem is boldognak lenni. Lesz hol, lesz kivel és miért.
Már nem kell félni, hogy mit hoz a holnap, mert itt minden, amit elképzeltünk, létrehozható.
Ahogy kimondtuk, hogy ez a ház kell nekünk, már láttuk a kész otthont. Láttuk, ahogy átalakul a konyha, amely a kedvenc színünkben pompázik, láttuk a sok- sok virágot a szobákban, a kedvenc sarkunkat, ahonnan tévézni fogunk. Ontottuk a sztorikat arról, hogyan fogunk élni falun, ahová kimegyünk a városból, és életünk derekán belekóstolunk egy új világ hétköznapi csodáiba.
Hirtelen minden olyan habos-babos lett, de most ezt egyáltalán nem bántuk.
Hazudnék, ha most azt mondanám, hogy ez a váltás annyi viszontagság után egyszerű volt. Felállítani egy portát, átalakítani, renoválni nem kis energia, pénz, idő. Megszokni a vidéki élet velejáróit, ismét egy új helyet és a változást megélni az új énünkkel, óriási faladat, de egyben lehetőség is.
Egy év telt el azóta.
Amikor megérkeztünk, a legelső újdonság az állandóság érzése volt. Állandó lakcím, állandó házikó, állandó helye a bútoroknak, állandó kerítés, állandó kutyaól, állandó gyümölcsfák, állandó panoráma. Innentől minden nap állandó lett, és a más – ebben a tekintetben – megszűnt. Az állandóság pedig biztonságot hozott és lelki megnyugvást. S persze új energiákat.
Úgy fogtunk neki a kert megművelésének, mintha kigyúrt tinik lennénk. Egész nap gyomláltunk, kapáltunk, vetettünk, locsoltunk.
De az sem volt kispályás, amikor fűnyírásra vetemedtünk, hiszen közel félhektárnyit kellett puccba vágni.
Az egészséges élet titkát gyorsan megismertük, hiszen életünkben nem mozogtunk annyit, mint ebben az egy évben. Nem ettünk a városban annyi friss zöldséget, gyümölcsöt, mint amit itt megtermeltünk magunknak. Aki vidéken él, az tudja, milyen kint a teraszon reggelizni a saját, megtermelt paradicsomot, zöldhagymát az asztalra tenni, és miközben a madarak csipognak, a kutyánk elnyom egy lusta ásítozást, mi pedig gyönyörködünk az örök panorámánkban, mely a zalai táj egy szeletét tárja elénk.
Boldogság? Igen, az a javából.
Városból falura változtatni a lakóhelyet nem kis döntés, de ha bárki megkérdezné, megbántam-e, csak nemmel tudnék válaszolni. Sőt!
Azt mondanám, hogy minden ötvenes városi költözzön le vidékre, és tegye tartalmassá, boldoggá az életének záró szakaszát. Nemcsak kilépnének a komfortzónájukból, hanem rájönnének arra, hogy még nincs vége semminek, hogy középkorúan és azon túl is tartogat az élet csodákat.
Még ötvennégy évesen is találok felfedezni valókat, rá tudok csodálkozni még nem látott növényekre, állatokra. A vidéki levegő tisztasága, az erdők különleges hangulata, a csend, mely kifejezetten gyógyír az agyongyötört testnek és léleknek, mind élet hosszabbító és hatásos terápia. S nem utolsósorban a megérkezés gondolatisága felbecsülhetetlen.
Nekem, akinek egy nagyon viszontagságos életút jutott, a legnagyobb érték megérkezni. Arra biztatok mindenkit, hogy ha az élete holt vágányra kerül, induljon el. Akár városból falura, hogy jobbá váljanak a mindennapok. Ha nem indulunk el, akkor biztosan nem fogunk megérkezni. Sok szerencsét az úthoz!
herdika
„Folyt a könnyünk, ahogy bámultuk a panorámát” – Városból falura mentem (2.)
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
