Segítség, már megint nagymama lettem!

Miért olyan ijesztő, hogy ismét nagymama lettem?
Miért olyan ijesztő, hogy ismét nagymama lettem?

Amikor megtudtam, hogy nagymama leszek, pontosabban, hogy megint nagymama leszek, egyszerre voltam boldog és kérdőjelekkel teli. Vajon most majd sikerül?

Először olyan megkönnyebbülés féle lett úrrá rajtam. Úgy éreztem: na, most! Most talán végre minden jól alakul! Végre révbe érek, végre elég idős vagyok, és mostanra végre sikerült lenyugodnom annyira, hogy menni fog. És majd én is olyan leszek, amilyennek egy nagymamának lennie kell. Olyan… milyen?

Milyennek kellene lennem, hogy jó nagyi legyek? Milyen egy jó nagymama?

Sebaj, van időm, egész pontosan nyolc hónapom van arra, hogy felkészüljek, hogy kihordjam, majd világra hozzam ezt a dolgot, és akkor majd jön a katarzis, és végre igazi nagymama válik belőlem. És az majd olyan jó lesz! Vagyis biztosan jó lesz. Azaz, remélem… Bárcsak menne!

Mert elvileg én már nagymama vagyok öt éve, van két fiú unokám, de gyakorlatilag mégsem vagyok az, hiszen nagyon régen nem láttam őket. Persze nyomon követem az életüket, jönnek a hírek, kapok róluk fotókat, és időnként meglesem őket az Instán. És mivel nagyon fáj a távolság, ami minden tekintetben ott van közöttünk, így nem is mesélek róluk senkinek, mert mit is mesélhetnék?

Sokan azt sem tudják, hogy a két lányom mellett van még egy fiam is, nemhogy az unokákat.

Néha lejátszom magamnak azokat a kis videókat, amikre rátaláltam a világhálón. Olyankor gyönyörködöm bennük, és megállapítom, hogy mennyire hasonlítanak az apukájukra, akinél tökéletesebb kisfiú nem is létezett a világon. És akit nem láttam már több mint három éve.

Nem is szeretek erről beszélni, írni, de még gondolni sem szeretek rá. Hogy miért? Mert életem egyik legnagyobb kudarcának tartom, hogy nem sikerült. Már jó anyukának se sikerült lennem, ahogy a mellékelt ábra mutatja, hát akkor hogyan lehetnék jó nagymama?

De az élet mindig ad egy új esélyt.

Azon a bizonyos februári reggelen ott izgultam a telefon egyik végén, miközben a lányom a másik végén várta, hogy megjelenik-e végre az a bizonyos két csík. És megjelent! Hurrá! Annyira örültem az ő boldogságának, hiszen annyira vágyott már egy kisbabára, hogy el is sírtam magam. Nagyon felemelő érzés volt, hogy a lányom anyuka lesz, és hogy ezt én tudtam meg először.

Aztán az egész várandósság alatt megmaradt ez az érzés, mert mindent elmondott, mindent megosztott velem. Amikor tudtam, elmentem vele az orvoshoz, ott voltam, amikor megnyugodhattunk, hogy nincs semmi baj a kicsi szívével, és hogy jól látta a másik orvos, ez a baba bizony tényleg kislány. Olyan jó érzés volt, hogy része lehettem a babavárásnak az első pillanattól szinte az utolsóig.

Azért csak szinte, mert a végén úgy alakult, hogy mégsem tudtam ott lenni, amikor világra jött a kis tündérke. Pedig nagyon szerettem volna!

És az anyukája is nagyon szerette volna. De valamiért úgy kellett lennie, hogy az apukája legyen az első, aki a kezébe veheti, és nem én. És végülis ez így volt tökéletes, mert az apukája, az én „csoda vejem” egy szuper apa. Tényleg!

A nagy álmom végül így is teljesült.

A lelkem mélyén a legjobban arra vágytam, hogy mindenképpen ott lehessek az első fürdetésnél, én lehessek az, aki megfürdeti ezt a kislányt. És én voltam az. Én voltam, aki azt a kis törékeny testet először mosdathatta meg, amikor hazajöttek a kórházból. Úgy, ahogy annak idején az anyukáját is fürdettem. Nem tudom, miért pont ez volt, amire ennyire vágytam, de a lényeg, hogy teljesült. Nagyon boldog voltam!

Persze az idáig vezető út nem volt annyira egyszerű, elég komoly szervezést igényelt, hogy ez így összejöjjön. És akkor az „ember tervez, isten végez” verzióval nem is számoltunk.

A szülés várható időpontja előtt pár nappal odautaztunk a kisebbik lánykámmal a nagyobbikhoz, hogy együtt várjuk a csodát. Igyekeztem segíteni, amiben tudtam, együtt csináltuk az utolsó simításokat a babaszobán, főztem húslevest, sütöttem palacsintát, no meg pogácsát, mert valahogy nekem a tökéletes nagymamasághoz hozzátartozik, hogy egy nagymama finom pogácsát tud sütni. És ez a pogácsa bizony nagyon finom lett! Aztán masszíroztam a fájó hátát a nagynak, beszélgettünk sokat, kivittük a kutyát a kicsivel, akivel minden nap tanulnom is kellett, mert igazgatói engedéllyel két hetet hiányzott az iskolából, hogy el tudjunk utazni. És előtte leszerveztem egy „kutya szittert” is, aki itthon vigyázott a kutyánkra, na meg a házunkra. Mert nekünk is van kutyánk.

Minden feltétel adott volt, hogy ott lehessek a baba világrajövetelénél.

Ahogy azt a nagylányom kérte: „Anya, azt szeretném, ha te lennél ott velem!” Tényleg? Tényleg ezt szeretnéd? Úristen! Hát persze, hogy ott leszek! – ígértem meg. Aztán mégsem voltam ott.

Amire hónapok óta vártunk – és ami miatt a végén mindketten sírtunk, amiért mégse sikerült – végülis másképp alakult.

Egy hét túlhordás után indította meg a doktor a szülést, amiből a végén császármetszés lett. Tehát nem is lehettem volna ott akkor, amikor világra jött az én gyönyörű kisunokám. Nekünk pedig két nappal a megszületése előtt váratlanul haza kellett jönnünk. Ez akkor nagyon rossz érzés volt, mert megígértem valamit, amit akárhogy igyekeztem, nem tudtam betartani. És itt kezdődött az a belső feszültség, ami aztán rá egy hétre egy csinos kis pánikroham formájában csúcsosodott ki a Kálvin téren.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Mi hazajöttünk pénteken, a nagylányom vasárnap befeküdt a kórházba, hétfőn délben pedig megszületett, akit már mindenki annyira várt. De még mielőtt ez megtörtént volna, tettem egy újabb ígéretet: akárhogyan is, de megoldom, visszamegyek egy hét múlva, hogy láthassam őket.

A következő pénteken hat órát utaztam odafelé, majd másnap öt órát vissza, miközben a kisebbikre itthon az apukája vigyázott, akire szerencsére sok mindenben számíthatok, akkor is, ha nem élünk már együtt. Így aztán mégiscsak sikerült, és legalább ezt az ígéretemet megtartottam. Ez némi megnyugvást hozott.

Egészen addig tartott ez a nyugalom, amíg meg nem kérdezte a lányom: „És mikor jössz legközelebb?” Most is előttem van az arca, ahogy hátrafordul a kanapén ülve, kezében a csöppséggel. „Nem tudom. Nem tudom, szívem.”

Hazafelé egész úton kattogtam. Hogyan lesz ez most?

Hogyan fogom ezt megoldani? Közben igyekeztem lefoglalni magam egy kis horgolással, amit magammal vittem az útra. Hiszen egy jó nagymama gyönyörűen horgol a pogácsasütés mellett – megjegyzem, ez stimmel is – és nem viszonozza a túloldalt ülő és a laptopja felett kitartóan bámuló pasi érdeklődését. Sőt, észre sem veszi!

170 km. Nincs autóm. Ők a Balatonnál, mi pedig egy Nógrád megyei kis faluban lakunk a kisebbikkel, aki tízéves, most kezdte az 5. osztályt. Már nem napközis, így délutánonként együtt tanulunk. És én

egyszerre vagyok anya, családfenntartó, és próbálom a vállalkozásomat megmenteni a csődtől.

Közben munkát keresek, mert így nem lehet élni, nem lehet folyton remegő gyomorral nézni a bankszámlám egyenlegét. Kell valami biztos.

Nem lehet folyton várni, hogy majd jobb lesz. Nem lehet úgy, hogy a hűtőben néha csak egy doboz tej, pár darab tojás és egy kis vaj árválkodjon. Nem lehet, hogy ne merjem elkölteni azt, ami bejön a számlára, mert attól félek, hogy mi lesz, ha aztán napokig vagy hetekig nem jön utánpótlás. Tehát nézem az álláshirdetéseket, önéletrajzot írok, pályázok. Miközben mindjárt 52 éves leszek. Miközben van három gyerekem. Miközben van három unokám, akik közül talán a harmadiknak jó nagymamája leszek majd. Talán… De benne van az is, hogy megint nem fog sikerülni.

Ahogy nem sikerült az sem, hogy együtt maradjunk azzal, akit annyira szerettem.

Vége lett. És az én szívem még nem gyógyult meg teljesen. Persze, közben mások nyomulnak, hátha sikerül a közelembe férkőzniük, hátha elég rossz már a helyzetem ahhoz, hogy beadjam a derekam egy kis akármire. De nem adom. Mire eljutottak a gondolataim idáig, már átutazóban voltam Budapesten.

De a kis hang a fejemben csak folytatta tovább.

„Én még szeretnék szívből szeretni! Én még szeretnék szerelmes lenni újra! Úgy, ahogy 7 éve. Pont úgy! Szeretni, vágyni, ölelni, csókolni, gondolni rá, várni, hogy a karjába zárjon. Szerelmeskedni…”

„Állj! Te már nagymama vagy! Elfelejtetted? Háromszoros nagymama!” – szólt rá egy másik hang ott belül. „Menj és oldd meg, hogy végre oda tudd tenni magad! Mikor akarsz felnőni végre? Egy nagymama nem szerelmes!

Egy nagymamának nem a szeretkezésen jár az esze, egy nagymama a pogácsa recepteket vagdossa ki a Nők Lapjából.

Pont úgy, ahogy a te nagymamád tette. Térj észhez, fogd fel, hogy ez a vonat már elment, ahogy a balatoni gyors! Nem lesz itt semmiféle szerelem meg összegabalyodás. Senkivel. Pláne nem egy jóképű negyvenessel, amilyenről ábrándozol. Megértetted? Különben is, szerinted ki akarna egy háromszoros nagymamával szeretkezni? Na, ugye!”

„De én… én csak szeretnék úgy érezni még egyszer, csak egyszer, ahogy akkor, amikor a Kálvin téren először találkoztunk. Amikor először megöleltem. Én csak…”

És ebben a pillanatban megszólalt a metróban a hangosbemondó: Kálvin tér. Rajtam pedig kitört egy brutális pánikroham.

Remegni kezdtem, és úgy éreztem, azonnal elájulok

Rosszul vagyok, félek, és nem tudom visszatartani a sírást. Rám tört a zokogás, mindez utazás közben. „Szerencsére” mindebből semmit sem vett észre az utazó közönség, mert a 90 százalékuk a telefonját bámulta, a maradék pedig kifejezéstelen arccal meredt maga elé. Fel sem tűnt nekik egy síró, levegőért kapkodó nő.

Miután van már gyakorlatom a pánik kezelését illetően, próbáltam megnyugtatni magam, és odafigyelni arra, hol is kell leszállni, átszállni, felszállni, hogyan is kell most nekem nagyon gyorsan haza keverednem. A másik segítségem a jó öreg gumicukor volt. Ilyenkor képes vagyok egy zacskóval felfalni, de nem javaslom, hogy bárki kövesse a példámat, mert utána jön a bűntudattal vegyes gyomorfájás.

Nagy nehezen megérkeztem a mi kis házikónkba, ahol várt rám a tündérkém és a kiskutyám. Megnyugodtam. Otthon vagyok. Nincs semmi baj. Minden rendben lesz.

És majd úgy alakul az élet, ahogy alakulnia kell, és olyan nagymama leszek, amilyen lenni tudok. Nem verseny ez.

Majd megyek, amikor tudok. Addig is itt kell helytállnom, a jelenben. Egy kislány anyukájaként, egy kiskutya gazdájaként, cégvezetőként és nőként. Igen. Nőként!

Nem könnyítette meg a dolgomat, hogy a szomszéd minden találkozásunkkor harsány „Szevasz, Nagyi!” felkiáltással üdvözölt, és azok is gratuláltak, akikről azt se tudtam, hogy tudják. Pár napig nem is volt más téma, csak a kisunoka. Ebben a pár napban úgy láttam a tükörben, hogy nagyon ráncos az arcom, és hajat festeni se volt kedvem. Minek? Egy nagymama már lehet ősz és ráncos, nem? De. Ennyi.

Vasárnap reggel aztán megszólalt a telefonos jelzés: edzésre fel!

Úgyhogy két nap kihagyás után lenyomtam az aznapi tornát. Majd feltettem egy arcpakolást, és megrendeltem egy adagnyi kollagént és hialuronsavat, mert ezektől állítólag szép lesz a bőröm, és feltöltődnek a ráncok is.

Hétfőn pedig elmentem egy szuper butik garázsvásárára, ahol egy röpke belső monológ után – Hé! Való ez egy nagymamának? Naná! Sőt! – vettem pár szuper cuccot. És beszereztem egy doboz hajfestéket is.

Ahogy mondják: minden csoda három napig tart. És valóban. Az unoka téma is lecsengett. Mármint az ismerősök körében.

Már a szomszéd se poénkodik. Az élet visszaállt a régi kerékvágásba.

A különbség csak annyi, hogy nagyon sok visszajelzést kapok a környezetemtől, hogy milyen jól nézek ki. Igaz, hogy most már csakazért is így kell lennie, nehogy a kisördög legyőzze az örökifjú, szerelemre vágyó kisangyalt bennem.

A pici lány pedig napról napra szebb, hála az internetnek, minden nap láthatom. És már csak pár nap, és utazunk, hogy egy picit együtt lehessünk, mi négyen: a Nagyi, a Lányok és a Kisunoka.

Balog Adrienne

Készülj fel, nagymama leszel!

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>