Ötvenévesen kaphatok még feltétlen szeretetet valakitől? Szerethetek még?

A feltétlen szeretet mindenkinek jár
A feltétlen szeretet mindenkinek jár

Egyszerűnek tűnő kérdés, mégis sok nőnek okoz átvirrasztott éjszakákat, amikor számot vet addigi életével. Annál is inkább, mert többnyire olyan életutakat tudhatnak maguk mögött, amelyek bukdácsolással, hibás döntésekkel, rossz választásokkal, ne adj isten egy csődbe ment házassággal tarkítottak, és a számvetésnél egy csöppet sem büszkék magukra, egy kicsit sem boldogok. A feltétlen szeretet pedig mindenkit megillet.

Próbálunk megfelelni

A mindennapok gyötrelmeiben hosszú éveken át elfelejtkeznek magukról, és próbálnak megfelelni az elvárásoknak. Férjhez menés, gyerekszülés, család összefogása, minden vágy, elképzelés alárendelése a megszokottaknak. Az évek telnek, s mint ember, mint nő, már nem is emlékszik magára.

A többség az ötvenes éveiben, amikor már felnőttek a gyerekek, kirepülnek az otthonból, vagy éppen egy húsz évig tartó házasságnak vége van, gondolkodik el az újrakezdésről, vagy kezd végre önmagára fókuszálni. Ekkor adódik a lehetőség, hogy végre magával is foglalkozzon, a lelkével is törődjön.

Sok magányos pillanatban kérdések özöne árasztja el az elméjét, és először fogalmazódik meg az, hogy szerethet-e még vagy szerethetik-e még őt?

Ez a dilemma nálam is felmerült, és sokkal előbb, mint lezárhattam volna egy negatív periódust az életemben. Hiszen éppen az a helyzet indukálta, amelyben vegetáltam és nagyon rosszul éreztem magamat. Azt mondják, hogy az ember sok mindent kibír, de a szeretetlenséget nem lehet hosszú távon elviselni. Iszonyatosan hiányzik, amely szinte mindent más szemüveggel láttat, és valódi értelmet ad az életnek.

Ez mi lehet más, mint a magunk önmegvalósítása.

A saját létünk tudatos, produktív megélése. Magam tapasztalatából tudom, hogy milyen lehúzó, kártékony az a szituáció, amelyben a szeretetlenség okán vajúdunk és értelmetlennek tartjuk a mindennapokat.

Áldozatok vagyunk? Ez a sorsunk, amelybe bele kell törődnünk? Hibás döntéseink következményeit viseljük egy életen át? Nem! A boldogsághoz mindenkinek joga van, és bármikor elérhető is, ha végre önmagunkra helyezzük a hangsúlyt, és teszünk azért, hogy a vágyaink megvalósuljanak.

Ehhez pedig 50 évesen és túl sincs későn.

Persze sokkal jobb lenne, ha az öntudatra ébredés hamarabb jönne el, és több idő lenne a korrigálásra, de a felébredés bármikor is érkezik, mindig hasznos és lélekemelő. A szeretet határtalan, az egyetlen olyan, amelyből végtelen adható és kapható, sosem fogy el egyik félnél sem.

A címben feltett kérdésre éppen ezért, határozott igen a válaszom. Egy ötvenes nő is szerethet, sőt az addigi életút ezt az érzést teszi az őt megillető helyre. Így bár a kérdés banális, a válasz annál fontosabb és életbevágóbb.

Ma, 54 évesen egy nagyon léleknyomorító helyzet után nyolc évvel, már tapasztalatból tudom mondani, hogy nemhogy szerethetőek vagyunk, vagy szerethetünk, hanem a szerelem is olyan mély és csodálatos adomány lehet, amelytől nem szabad megfosztanunk a lelkünket, a szívünket holmi szemérmességből vagy téves megítélések miatt. Az élet minden rezdülésével ajándék, amellyel jól kell tudni bánni.

Ha elérkezik a változtatás ideje, ha azt érezzük, hogy nem teljes az életünk,azonnal lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy tartalmas, értékes pillanatokat éljünk meg. És amikor az idős korunk valóban emlékezésre sarkall, ne kelljen a ”de jó lett volna,ha…”mondatkezdésekkel fájdalmassá tenni mindezt.

Eljött az én időm!

Az ötvenes éveim számomra a legtöbbet adó időszakom, hiszen érett fejjel, sok-sok tapasztalással a hátam mögött, igazán tudom értékelni mindazt a szépet, jót, amellyel az élet megajándékozott. Minden életszakasz az újrakezdésről szól, és teljesen mindegy, hogy hányszor tévedtünk el, bármikor átalakítható a sorsunk.

Nagyon jól tudom, hogy ha kiégett az ember, mert sokat szenvedett, mert bántották, mert nem értették meg, mert kihasználták, mert nem szerették, hihetetlenül nehéz felvenni azokat a muníciókat, amelyeket nem hozunk magunkkal, hanem nekünk magunknak kell megteremtenünk. Ez egy olyan tanulási folyamat, amelyhez hit, akarat és erő kell, amelyet egy furcsa téveszme miatt nem érezzük a magunkénak életünk derekán.

Ne húzzuk le a rolót!

Számomra érthetetlen, de akár elfogadhatatlan gondolkodás az, amelyben ideje korán lehúzzuk a rolót, és inkább megalkuszunk, minthogy küzdenénk. Az ember, a NŐ legértékesebb időszakában állunk le, ha nem forgatjuk fel a világot a boldogulásunkért.

Márpedig az emberi létnek akkor van létjogosultsága, és akkor válik sikeres történetté, ha minden egyes pillanatának értelmet adunk, ha minden egyes mozzanatát értékekkel töltjük meg az utolsó felvonásig.

Bátran merem állítani, hogy a nehezen és fájdalmasan megélt helyzetek után is lehet átalakítani, jobbá varázsolni a mindennapokat, ha merünk változtatni magunkon, a közegünkön, a céljainkon.

A legfontosabb, amit tennünk kell, hogy mindez ne csak elméleti síkon alakuljon: nézzünk bele a tükörbe, és ne a ráncainkat vizslassuk, vagy a redőket a homlokunkon! Lássuk meg azt az embert, aki megérdemli az őszinte, szabad életet.

herdika

Megtalálom még azt az embert, aki szerelemmel fordul felém?

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>