Sok minden van az életben, amit igazán csak akkor értünk meg, amikor átéljük. Ha hirtelen történnek meg velünk, akkor gondolkozni sincs időnk, menet közben kell felnőni a feladatokhoz. Egyben biztos vagyok: az élet rengeteg meglepetést tartogat. Mindezek megélése viszont már a személyiségünktől függ.
Huszonévesen szültem
Szerencsére nem tudtam meg, hogy milyen lehet sokáig kisbabára várakozni, a lányaim már huszonéves korom közepén megszülettek. Ez a tendencia anyukámtól indult húszéves korában, s úgy látszik, megmaradt a következő generációknál is.
A saját életünket megpróbáljuk – és jó esetben tudjuk valamennyire – befolyásolni, de azt, hogy a gyerekeinké pontosan milyen lesz, már mindenképpen csak áttételesen.
Azt pedig, hogy mikor és mennyi unokánk születik, s rájuk milyen élet vár: semennyire nem tervezhetjük meg előre.
Sokat lehet olvasni mostanában az életközépi válságról és arról, hogy a szülőknek, főleg az édesanyáknak milyen nehéz megélni lelkileg a gyerekek kirepülését a családi fészekből. Erről azért van némi fogalmam, mert felnőttek már a lányaim, végigéltem velük minden életszakaszt.
Nagyon gyorsan elteltek a kisded, az óvodás, a kisiskolás és a kamasz évek. Ugyanakkor, mire felocsúdtam a gyereknevelésből, megszületett az első unokám, akit – nagyjából 50 éves koromra – még kettő követett. Így aztán a kiüresedés messziről elkerült, sőt! Igazából, lélegzetvételnyi szünet nélkül újabb életfeladat következett: nagymama lettem!
Hirtelen lettem nagymama
Létezhet olyan helyzet, ha valaki 10-20 évvel idősebb, esetleg nyugdíjas, akkor régóta várja már az unokákat. De ha a negyvenes éveiben jár, biztosan nem gondol még erre: nekem legalábbis eszembe sem jutott. Hirtelen szembesültem vele, és ezáltal újabb, nem ismert érzések generálódtak bennem.
A gyerekek igazi örömforrások, az unokák szemében pedig jól látjuk a saját gyerekeinket is. Vannak további „déja vue” érzések: amikor hosszabb időt töltünk velük, akkor megismétlődnek a régi családi rítusok.
Ha az unokákkal vagyok, ugyanúgy figyelek rájuk, mint régen a saját kicsi gyerekeimre. Csak akkor nagyobb volt a teher, a szülői felelősségvállalás a nevelésben.
Most tényleg több a kényeztetés. Sosem gondoltam volna, de rajtakaptam magam, hogy engedékenyebb vagyok néhány területen.
Az unoka fogalmát is nehéz lenne elmagyarázni annak, aki nem ebben a cipőben jár. Hozzánk nagyon közelálló, magunkhoz tartozó emberkét kell elképzelni. Valakit, akihez feltétel nélküli szeretettel viszonyulunk, és akivel egymásra vagyunk hangolódva szívben és lélekben.
„A csatatér utáni csend”
Viccesen nézve, a nagymamaságban két nagy öröm van: ha jönnek a gyerekek, és amikor hazamennek. Ha együtt vagyunk, a három pici rendesen le tud fárasztani, ha pedig nem találkozunk, akkor hiányoznak. Kezdem megérteni anyukám és anyósom viselkedését: visszagondolva arra az időre, amikor ők voltak fiatal nagymamák. Anyósom hetente szerette volna látni az unokáit, és állandóan szóvá tette ezt az igényét.
Nekem is nagyjából egy hét az, ami viselhető, hogy nem látom a kicsiket, ennél több időnél már nagyon tudnak hiányozni.
Anyukám pedig annak idején tűpontosan leírta a „csatatér utáni csend” attitűdjét az unokák hazamenetelével. Ez is sokszor eszembe jutott már, amikor számolom fel a káoszt, rakom a helyére az újra használatba került régi játékokat.
A munka mellett persze mindent ugyanolyan nehéz megoldani, mint a saját kicsi gyerekeimnél, odaérni az ünnepségekre, vagy vigyázni rájuk hétköznap este. Ugyanúgy érint a szülői értekezlet, csak nem én veszek rajta részt, hiszen addig én a gyerekekkel vagyok. Rohanok, ha betegek, ott alszom, ha valamelyik a kórházba kerül.
Mindenekfelett, ez itt a jelszó.
Nem valami helyett, hanem minden egyéb feladat mellett vagyunk nagymamák, bár a fontossági sorrendben az unokák – és persze a felnőtt gyerekeink is – elöl állnak. Ez a hétvégékre és hétköznapokra is érvényes, hiszen bármi dolga is van egy nagymamának, mindent nem tehet félre, csak mert jönnek a gyerekek. Azért persze próbáljuk, hogy minél többet tudjunk játszani velük.
Klassz érzés fiatal nagymamának lenni, aki viszonylag lazán kezeli a hétköznap esti gyerekfelvigyázási rutint két nap túlmunka között, és reggelente jól jön a heti három edzés is, mert különben nem olyan könnyű emelgetni őket, fogócskázni velük.
Az sem olyan rossz, hogy mások az anyukájuknak néznek, ha viszem őket valahova.
Emiatt volt 1-2 vicces történetünk, ahogy a legnagyobb unoka a villamoson előrebocsátotta a közönségnek, hogy ő (és itt a keresztnevemet mondta) „nem az anyukánk”. Máskor a játszótéren rohant oda megkérdezni tőlem, hogy én fiatal vagyok-e. (Ekkor szintén felvilágosítást adott valakinek a családi viszonyokról.)
Az életem része, öröme a nagymamaság, miközben úgy érzem, hogy semmit sem változtam, nyilván ugyanolyan vagyok, mint más ötven körüli nő, csak még elfoglaltabb.
Szerencsére nemcsak a napjaim, hanem a szívem is. Nemcsak a feladataim sora nőtt, hanem a szeretteim száma is. A szeretetről pedig jól tudjuk, hogy az sosem osztódik, így az unokák mennyiségével csak hatványozódik.
Az unokákkal boldogan éljük meg a jelent, szeretettel gondolunk vissza a múltra, amikor a mi gyermekeink voltak ekkorák. És természetesen a felnövekedésükkel a jövőt is látni szeretnénk!
Hermelin
A mi nagymamáink milyenek voltak? Gyerekként mit láttunk az életükből?
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
