Nők őszinte vallomása arról, hogy milyen egy beteg szülő ápolása

Egy beteg szülő ápolása teljes embert kíván
Egy beteg szülő ápolása teljes embert kíván

Sajnos az öregedés az élet velejárója, melyet nem kerülhetünk el. Eljön a nap, amikor a szüleinken fog ki az idő vasfoga, és segítségre szorulnak. Ilyenkor legtöbbször mi kezdjük el ápolni szüleinket, és ez óriási kihívást jelent mind lelkileg, mind testileg. Őszinte vallomások következnek arról, milyen is az, amikor egy beteg szülő ápolónőjévé válunk.

„Én lettem a szüleim szülője”

Minden fokozatosan kezdődött. Először csak orvosokhoz mászkáltunk, laboreredményeket gyűjtögettem, aztán szépen lassan teljes munkaidőben lett rám szükség. A szüleim szülője lettem, babakajával etettem őket, betakartam őket esténként, kicseréltem a pelenkáikat. A gondozók gyakran betegebbek lesznek, mint a gyengélkedők, hiszen semmi idejük sem marad arra, hogy saját magukkal foglalkozzanak. Ez történt velem is, megszűntem létezni.

„Rettegni kezdtem, hogy valami baj történik, ha nem vagyok ott”

Anyukámat hármas stádiumú májrákkal diagnosztizálták. Azt mondták, csak hat hónapja maradt élni, ezért agresszív kezelésbe kezdtünk. A hat hónap végül hét évre tolódott ki, ő volt az én szuperhősöm. Szüneteltetni akartam a jogi tanulmányaimat, hogy segíthessek neki, de ő nem hagyta, arra buzdított, éljem az életemet úgy, mintha ő nem is lenne beteg. Én mégis rettegtem, hogy valami baj történik vele, ha nem vagyok a közelben. Végül apukámmal és a nagynénémmel osztottuk fel a teendőket, valamelyikünk állandóan vele volt, sose hagytuk egyedül. Az iskolában nyújtott teljesítményem viszont mindvégig siralmas volt.

„Terápiára jártam, hogy felkészült legyek”

Apukám számos betegséggel küzdött. Anyukám nem tudott megbirkózni a problémáival, de ahhoz is gyenge volt, hogy elváljon. Állandóan veszekedtek, és ennek legtöbbször én ittam meg a levét. Apukám kórházról kórházra járt, mély depresszióba zuhantam, ahogyan a szenvedéseit figyeltem. Nyolc hónapra a munkát is abbahagytam, terápiára mentem, hogy felkészüljek a legrosszabbra. A végére már az elmeállapota sem volt egészséges, így a betegségeivel sem volt tisztában. Emlékszem, hogy egy szombat délutánon leültem vele a konyhaasztalhoz és megmutattam neki a leleteit. Elmagyaráztam neki, hogy beteg. Az volt az utolsó nap, hogy élve láttam. Hétfőn a negyedik szívrohama végleg elvitte őt tőlünk.

„Vajon mindent jól csináltam?”

Anyukám a kishúgommal élt együtt, ő viselte gondját, de eljött a nap, amikor már nem tudta egyedül ápolni őt, és hozzám fordult segítségért. Végül én sem voltam elég ahhoz, hogy segítsek rajta. Nehéz döntést hoztam, idősek otthonában helyeztük el az anyukánkat, mert mi egymagunk képtelenek voltunk megadni neki azt a segítséget, amire szüksége lett volna. Alig pár nappal az otthonba kerülése után elhunyt. A mai napig azon agyalok, vajon mindent jól csináltam-e, jó döntés volt-e betenni őt az otthonba.

„Rettentő bűntudatom van”

Emlékszem, eleinte Excel táblázatokban vezettem mindent, amit apukám gyógyszerezéséről tudni kellett. Láttam apukámon, hogy nyugodt, mert tudja, mindig ott leszek mellette és ápolni fogom. Nem félt a haláltól, hiszen én mellette voltam. Akkor még nem tudtam, mennyi ideig húzódhat el a betegsége. Idővel belefáradtam az ápolásba, és már nem volt türelmem hozzá. Emlékszem, hogy volt, amikor arra kért, csak úgy üldögéljek vele a nappaliban, de én nem figyeltem oda rá. Túlterhelt voltam. Rettenetes bűntudatom van amiatt, hogy türelmetlen voltam, hogy a végén már csak testben voltam ott vele, de lélekben nem.

(M.F.)                                                                                           A cikk forrása itt >>

A szendvics generáció tagja vagy? Duplán kell felelősséget vállalnod.

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>