Ha 50 fölött veszítjük el a munkánkat, hajlamosak vagyunk kétségbe esni. Félünk, hogy korunk miatt már senki sem fog alkalmazni minket. Három nő inspiráló története viszont segíthet, hogy rájöjjünk, a munka elvesztése nem feltétlenül jelent világvégét.
1. Elfelejtettem, mi az a szabadság.
„Carol vagyok, 60 éves, elvált nő, két felnőtt gyerekem van. Már 24 éve dolgoztam a cégnél, amikor kirúgtak. Nem számítottak sem a túlóráim, sem a cég felé mutatott lojalitásom. Sőt, a munkamániám miatt még a házasságom is tönkrement. Kivásároltam a volt férjemet, remélve, hogy tudom majd egyedül is fizetni a lakáshitel törlesztő részleteit. Miután elveszítettem a munkámat, már nem tudtam, és el kellett adnom a házat.
Teljesen magam alatt voltam, sokáig küzdöttem a bűntudattal és az önmarcangolással. A gyerekeim miatt mégis erőt kellett sugároznom. Nem volt egyszerű, mire valóban, színjáték nélkül tudtam magabiztosnak tűnni.
Nem volt sikerem az állásinterjúkon, a koromat hallván mindenki elutasított. Aztán úgy döntöttem, szabadúszóként folytatom tovább. Karrier tanácsadó lettem, aki a saját maga főnöke. Kamatoztatni tudom minden eddigi tapasztalatomat, és végre van időm magamra is. Szinte el is felejtettem, mi az a szabadság, de most szerencsére újra megtaláltam. Boldogabb nem is lehetnék!”
2. A munkám elvesztése kijózanított.
„Először azt gondoltam: soha többet nem dolgozom újra. Tizenkilenc év után rúgtak ki, 54 éves voltam. Akkoriban még nem tudtam, hogy hatalmas szívességet tettek nekem.
Egyedülálló voltam, így anyagilag nagyon kellemetlenül ért a változás. Szerencsére nem voltak tartozásaim, de minden éjjel álmatlanul forgolódtam azon agyalva, vajon mikről kell lemondanom. Legjobban az utazásnak való búcsút intéstől féltem.
Mindig is szenvedélyem volt az utazás, de sosem gondoltam, hogy meg is élhetnék belőle, legalábbis az eltanácsolásomig nem. Aztán hirtelen megszállt az ihlet, és elkezdtem olyan munkákra jelentkezni, amelyek sok utazást igényeltek. Rengeteg elutasítást kaptam, főleg a korom miatt, de én szentül hittem, hogy ha valaki ad egy esélyt, bizonyítani fogok. És megtörtént a csoda. Bekerültem egy utazási irodához, akik szingli embereknek szerveznek utakat. Évente tíz utat bonyolítok le. Idén leszek 63 éves, de nem érzem magamat annyinak. Örülök, hogy a sors még időben megmutatta, hogy a recepciós munka nem nekem való. Most végre azt csinálhatom, amire mindig is vágytam.”
3. Jobb lett az életem.
„Egy kiadónál dolgoztam, az utolsó évben állandó ellenőrzések voltak. Nem gyakran sírok, de amikor telefonáltak, hogy be kéne mennem, megbeszélni a „cég életében bekövetkező változásokat”, azonnal zokogni kezdtem. Az utolsó hónapokban sokat szorongtam, így csak arra kértem őket, gyorsan adják oda a végkielégítést, hogy végre leléphessek.
Évekig csak a munkának éltem. Nélküle nem tudtam, ki is vagyok valójában. Szerencsére a férjemet is mindig támogattam a karrierjében, és a cég, amelyet elindított, a kirúgásom idején kezdett virágozni. Az ő sikereinek köszönhetően nem sürgetett a munkakeresés. Eleinte nem csináltam semmit, csak lebegtem az éterben, az viszont hamar unalmassá vált az ambiciózus jellemem miatt. Úgy döntöttem, belevágok saját, designer ruháim tervezésébe. Éles váltás volt ez, de nem volt vesztenivalóm. Mára akkorára nőtt a magánvállalkozásom, hogy a barátnőmmel vásárokra is állandóan hivatalosak vagyunk.
Az életemben szinte minden jobb irányba változott. A sors kirúgott a mókuskerékből, melyen évek óta megállás nélkül kellett szaladnom. Végre lett időm magamra, a férjemre, és nem kell szoronganom amiatt, hogy egyszer kirúgnak.
(M.F.) A cikk forrása itt >>
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
