„Nincs kötelező forgatókönyv, csak érzések és vágyak vannak”

Az újrakezdés 50 felett jöhet nagyon hirtelen is
Az újrakezdés 50 felett jöhet nagyon hirtelen is

Ha valaki élete derekán változtatni akar a sorsán, a többség csak legyint rá, mondván: már minek, semmi értelme! Pedig bármilyen hihetetlenül hangzik, az újrakezdésnek mindig van értelme, és ahogy soha nincs későn semmihez, így ehhez sem.

Szokták mondani, hogy az egész élet a változásokról szól, amelyekből sokat nem is érzékelünk.  A hétköznapi apró változtatásoknak nem adunk túl sok jelentőséget. Azonban vannak olyan momentumok, amelyek szinte követelik az átalakítást, azt, hogy átgondoljuk a helyzetünket, konklúziót vonjunk le és újra építkezzünk.

Ez pedig nem kor függvénye.

Erre példa a saját életemből is akad, mely szinte fenekestül felforgatta körülöttem a világot, és kardinális változást idézett elő a lelkemben, a mindennapjaimban.

Nem tudok azzal vitatkozni, hogy a gyermekkor nagyban meghatározza a felnőtté válást. Hiszen a harmóniában, szeretetben nevelkedett gyermekből inkább lesz olyan felnőtt, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Persze ő is bukdácsolhat az útján, mire eléri a célját, csak a gondolkodása, a pozitív hozzáállása sokkal magától értetődőbb és eredményesebb, mint annak, aki pici korától folyton a bajt, a szeretethiányt élte meg.

Mondanom sem kell, hogy az utóbbi csoportba tartozom, ami önmagában is elég nagy kereszt, de az utamat ráadásul számtalan tragédia is tarkította.

ad

Nem elég, hogy egy beteg apa mellett kellett egy légtérben cseperednem, de 14 évesen még el is költöztünk a szülővárosomból. Innentől sem a családban, sem a kinti világban nem voltam biztonságban. Ekkor ért az első kardinális változtatás, amit nem én akartam, mégis megkaptam. A helyzet falhoz vágott, leterített. Ekkor még jobban tetszett volna az állandóság, amelyből kirángattak.

A család minden egyes tagja a túlélésért harcolt.

Nem törődve a másikkal, így az én gyermeki lelkem is magára maradt, és a felnőtté válás folyamata egy szemvillanás alatt történt meg. Sokáig az a kislány voltam, akinek beteg az apukája. A „Nem tudok mit kezdeni veled!”, és a szánalom érzése ült ki a környezetem arcára, amely még érzékenyebbé és magányosabbá tett engem.

Tizennégy évesen felnőttként élni nem túl optimális, hiszen még rengeteg tanulnivaló van. A bukdácsolás szerény kifejezés ilyenkor, a bukások pedig tragikusak a jövőre nézve.

Életem első, igazi mély-zuhanása volt ez az időszak.

Honnan vettem akkor az erőt, hogy a rám erőltetett újrakezdésből erényt kovácsoljak a magam javára? Nem tudom még ma sem, de a harcos ember, aki nem hagyja magát, ebben a mélységben született meg: azon a mély fájdalmon, amit először éreztem életemben és még jó párszor később is.

Harcoltam kissé bugyután, de töretlenül. A cél a szeretet volt, hogy mindenki szeressen.

Ma már tudom, hogy ez képtelenség, de akkor odaadtam volna a világ összes kincsét azért, hogy ez megtörténjen.

Az eredmény nem volt kecsegtető, és így meg kellett élnem az életem legkeményebb negatív időszakát. Ez az időszak lett a valódi tanítómesterem, ez sarkallt végül arra a lépésre, amely már tudatos cselekvésen alapult, hiszen én akartam.

Házasságot kötöttem.

A történetem szerint, a nagy szeretet-hajkurászás eredményeként férjhez mentem egy olyan férfihoz, aki elhitette velem, hogy az érzés, amit keresek, nála van. Viszonylag hamar ráébredtem arra, hogy ez hazugság, de a kiszállás kihívás volt a javából.

Elkezdődött egy önmarcangolós időszak, a vajúdás, a homályos látás miatt a bizonytalan jövőkép és az elveszettség érzése.

Külön történetben lehetne leírni azt, milyen utat jártam be a huszonkét év alatt, mire eljutottam abba az állapotba, hogy nemet tudtam mondani egy méltatlan, minden tekintetben megnyomorító élethelyzetre. Hiszen nemcsak egy párkapcsolati krízisről szól ez az időszak, hanem egy emberről, aki a saját hibás döntései okán jut el a megvilágosodásig, indul el az önismeret útján, fedezi fel az élet értelmét, a valódi szeretet mikéntjét, hatását a kapcsolataira. És szól arról, aki a tizennégy éves kori, ráerőltetett ál-felnőttből, valódi, érett felnőtt emberré, nővé válik.

A döntés, hogy kiszállok, és másképpen akarok élni, negyvenöt évesen ért meg bennem. Ez a változtatás életbevágó volt, amelyben a sors már teljesen a kezében tartott. Az életösztönöm, a boldogság utáni vágyam olyan munícióval látott el, amely határozott lépésekkel vitt előre és vitt ki az erdőből.

Azt gondolom ma, kilenc évvel a történtek után, hogy az újrakezdés, a változtatás lehetősége az egyik legnagyobb adománya az életnek, az emberi létezésnek.

Nincs kötelező forgatókönyv, csak érzések vannak, csak vágyak vannak, csak pillanatok vannak, melyeket meg kell tapasztalni, meg kell élni. Nem számít, hogy hány zsákutcába jutunk az utunkon, a lényeg, hogy induljunk el, amikor minden porcikánk hadakozik az addigiak ellen. Adjunk értelmet, értéket az éveinknek, hiszen nem halhatunk meg előbb, mint ahogy eltemetnek bennünket.

Nincs egyetlen lélegzetvétel sem, egyetlen szívdobbanás sem, amely ne szolgálná a boldogságunkat, ha merünk újrakezdeni, megújhodni, átalakulni.

herdika

Ötvenévesen kaphatok még feltétlen szeretetet valakitől? Szerethetek még?

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>