Te még hiszel a nagy Ő-ben? A készen érkező lelki társban? Várod, hogy a félisten megkocogtassa a válladat? Lehet, hogy valamit rosszul csinálsz.
A nagy Ő-ről alkotott képünk átalakul
Rózsaszín szoknyás kislányként még a tündérmeséken szocializálódunk. Ábrándképet alkotunk a fejünkben, melyben mi magunk is hercegnők vagyunk, melyben mi is egy fehér paripán vágtatunk el a szélben, a szőke herceggel az oldalunkon.
Aztán kamaszok leszünk, és életünkben először igazán szerelmesek. Megszűnik körülöttünk tér és idő, elhisszük, hogy megtaláltuk a nagy Ő-t, és egy percre sem fordul meg a fejünkben, hogy az érzés elszáll, hogy a pillanat nem tart majd örökké.
Aztán persze mégsem tart. Képen talál a valóság, arcon csap a felnőttkor. Mert az első szerelmek nagyon-nagyon kevés kivétellel egyértelműen halálra vannak ítélve. Véget kell érniük, még akkor is, ha teljesen sosem múlnak el a szívünkben. És amikor véget érnek, mi fiatal felnőttként vetjük bele magunkat újra a nagy Ő keresésébe.
Csak épp azt nem tudjuk még, hogy a nagy Ő nem létezik. Az az ideál, akit kergetünk – aki tökéletes lelki társ, hibátlan férfi, lenyűgöző szexpartner és mintaapa – gyakorlatilag soha sem lélegzett ezen a bolygón.
A nagy Ő csak illúzió
Szerencsére erre legtöbben még idejében rá is jövünk. Vannak, akik már a húszas éveikben elismerik, vannak, akik csak később, de 50 felett már nem sokunk próbál délibábot kergetni.
Érett nőként már belátjuk, hogy a tökéletes nem létezik. Tudjuk, hogy mindenért küzdeni kell, hogy semmi sem hullik készen az ölünkbe. Minden férfinak, minden nőnek vannak és lesznek hibái, az pedig, hogy két embert luxus kivitelben egymásnak teremtenek, képtelenség.
Küzdeni kell!
Az álompárok és a mintaházasságok nem azért festenek ilyen szépen, mert a résztvevőik megnyerték a párkapcsolati lottó ötösét. A működő kapcsolatok azért teljesítenek jól, mert a benne élők teljesítik a három k-t: küzdenek, kommunikálnak és kompromisszumokat kötnek. Ők már belátták, hogy a nagy Ő nem készen kopogtat az ajtón, felismerték, hogy csak közös, kemény küzdelmek után kaphatják meg őt. És amikor már működik vele az együttlét, akkor sincsen kész, sosincsen kész. Akkor is örökké figyelni kell rá, örökké alkalmazkodni kell hozzá, és örökké életben kell tartani vele a szikrát.
És nem lesz mindig makulátlan és nem is működik majd konstans szuperül vele minden. Lesz, hogy hozzávágnánk a tányért, lesz, hogy még a lélegzetvétele is irritál majd. Sőt, lesz olyan is, amikor legszívesebben egy kanál vízbe fojtanánk bele. De tudjátok mit? A hibáikkal együtt szeretjük majd őket, ahogyan ők is minket. És ettől lesz igazi, ettől lesz őszinte.
Mihályi Fruzsina
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
