Pár éve kezdtem motivációval foglalkozni és válaszokat keresni olyan kérdésekre, amelyek a saját életemben is megfogalmazódtak. A változtatás, az életmódváltás 50 felett mint sorsdöntő élethelyzet nem újdonság, hiszen már jócskán nyertem ilyen tapasztalatokat.
Kardinális felismerésem az, hosszú évek telnek el úgy, hogy a többségnek fogalma sincs arról, hogy ki ő valójában. Ha végiggondolom a saját utamat, egy teljesen hétköznapi sorsot látok, amely követte a konvenciókat.
Egy viszonylag gondtalan kisgyermekkort követett egy izgága kamaszkor, egy határait feszegető ifjúkor, majd a nagybetűs, amely csatatérré változott egy szemvillanás alatt. Ködös és érthetetlen események sorozata dobta a fricskákat, szórta rám a negatív tapasztalásokat, melyeket nem tudtam hova tenni, és nem tudtam rendesen kezelni. Mindenre olyan választ adtam, amilyet másoktól láttam, és sosem kérdőjeleztem meg a létjogosultságát, vagy azt, hogy nekem jó lesz-e.
A lényeg mindig az volt, hogy mi a megszokott, más hogyan csinálja, és arra milyen reakciók jönnek. Egyszóval megfelelni a külvilágnak.
Ebben a periódusomban egy szemernyit sem lógtam ki a sorból. Ma már ezen elszörnyülködöm, és erősen sürgetem a felébredést minden olyan megnyilvánulásommal, amelynél értő és érző fülekre találok. Ha csak a saját életemet veszem górcső alá, kisebb katarzis szembesülni azzal a ténnyel, hogy az életem kétharmadát nem én irányítottam. Iszonyú rossz érzés azt meglátni, hogy egy csomó kudarcot, ballépést kikerülhettem volna, ha hamarabb figyelek önmagamra. De azok a történések sem felhőtlen emlékeim, amelyekben sikereket értem el, mert azok annak az embernek az elismerései, aki úszott az árral és csak csekély ráhatást gyakorolt a mindennapjaira.
Ez az egész maszlag eltartott negyvenöt éves koromig.
Ekkor egy hihetetlen, lélekromboló időszak után elindult a letisztulás az elmémben. Azt mondják, hogy a lélek jelez, ha már besokall, és ezt a jelzést nem lehet nem észrevenni. Az én lelkem hihetetlen erővel számtalan csatát élt túl, de azt, amelyik elindította a valódi életemet, az alatt összetört.
A pillanat, amikor úgy érzed, hogy véged van, hogy már nincs semminek értelme, nincs kiút, nincs remény, nincs semmi szerethető, és nincs senki, aki szeressen, akkor a lélek elnémul, és elveszítjük egy kicsit.
Ebben a szomorú csendben láttam meg először magamat, tisztán, valódian. S ezt az érzést nem kívánom senkinek.
Patakokban folyt a könnyem a megkönnyebbüléstől, hogy vége a rémálomnak, és sírtam a mély fájdalomtól is, amit a negyvenöt évig tartó vegetálás felismerése váltott ki.
Ekkor már tudtam, hogy nem herdálhatom tovább az életemet.
Az önismeret útján indultam el, és életem derekán végre megtaláltam önmagam és lettem az, akivé váltam, aki ma vagyok. A történetem szerencsére nem egyedi, de még mindig nagyon kevés embernek adatik meg, hogy a saját életének irányítójaként létezzen.
A vegetálás, az uniformizálás csak látszólag biztonságos, amit önmagunk menedzselése nélkül nem tudunk felismerni.
A változtatásokhoz, melyek életbevágóak, elengedhetetlen önmagunk felé fordulni, és végre úgy cselekedni, ahogy érdemes.
Sok olyan dolog van, aminek ötvenen túl már magától értetődőnek kellene lennie, de még mindig sok a tanulnivaló, és erre kevesen hajlandóak. Pedig azzal, hogy megismerjük a valódi énünket, számtalan lehetőséget is nyerünk, melyekkel 180 fokos fordulatot vehetünk. Végre nem kell megjátszani magunkat, nem kell mindig azt nézni, hogy éppen kinek tetszik, amit csinálunk, nem kell másolni mások szokásait, nem kell takarni az érzéseinket, nem kell színészkedni, hazudni, nem kell olyat csinálni, amit nem akarunk.
A megfelelési vágy elveszti ütőerejét.
A lehetőség, hogy végre úgy éljünk, ahogy nekünk tetszik, azt csináljuk és úgy, ahogy jónak látjuk, hihetetlen energiával tölt fel. Érett nőként már el sem tudom képzelni az életemet úgy, hogy ne tudjam annak valódi értékét, és ne érezhessem, hogy a lelkem szabad.
Az igazi énem, mely a változtatásommal érkezett meg, olyan sorsot tárt elém, melyben megtaláltam az értelmét minden mozdulatomnak, minden érzésemnek, minden vágyamnak, minden célomnak.
Amíg sodrásban éltem, rettegtem az ötvenes éveimtől, hiszen az egész világ azt sugallta, hogy ebben a korban nekünk már leáldozóban van, és örüljünk, hogy még élünk és maradjunk a fenekünkön.
Azt sugallta, hogy maximum nagymamaként örülhetek és tehetem a dolgomat. Azt sugallta, hogy ebben a korban nem lehetek szerelmes, nem húzhatok edzőcipőt, és nem festhetem be a hajam lilára. Azt sugallta, hogy én mint ember már egyáltalán nem számítok, és ne akarjam megváltani a világot.
Negyvenöt évesen ébredtem rá arra is, hogy mindez marhaság, és csak azzal tudják megetetni, aki nem a saját életét éli, aki nem is él, csak pusztán létezik. Az élet annak lesz humbug, aki a nagy káosz közepette elveszik, és nem akar megújulni.
Találd meg önmagad!
Legyen ez egy felhívás minden ötvenesnek, hogy a „minden jó, ha jó a vége” konklúziót valamennyien levonhassuk.
herdika
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
