„Elgondolkodtál már azon, mit jelentenek azok a kifejezések, hogy X, Y és Z generáció? Betű-emberek lettünk?” – teszi fel a kérdést olvasónk, Ildikó, aki írásában hosszan kifejti, mit gondol az infokommunikációs fejlődésről. Generációs ábécéskönyv következik.
Az X, Y és Z generáció 21. századi stigmái
A társadalom által épített gyár gyűrűjében vagyunk és élünk. Lassan arra sem leszünk figyelmesek, ha levesznek a gépszalagról, ránk nyomják a vonalkódot – a modern stigmát -, és leszünk, amik leszünk. Harcolhatunk az ilyen megbélyegzés ellen?
Ezeket a kifejezéseket eleinte pszichológusok, marketing szakemberek használták. Majd egyre több tanulmányban, sajtószövegben találkozhattunk vele. Mára azonban szinte közhellyé vált. Mit takar ez az elnevezés, illetve kikre gondolunk, ha ilyen “betű generációról” hallunk?
Mindig is voltak generációs különbségek, kisebb nagyobb eltérések, meg nem értések, de ez természetes, ez az élet rendje. De a 21. század valódi különbségeit a virtuális társadalom új világrendje alakította ki, s ezt manapság nem lehet nem észrevenni, figyelmen kívül hagyni. Hisz nap mint nap látjuk és tapasztaljuk, hogy kicsik és nagyok technikai kütyükkel szaladgálnak úton útfélen. Az infokommunikációs technológiában még a „mérföldes csizma” sem segítene, hogy az újdonságokat követni tudjuk. A felhasználói tudáseltérés pedig tovább mélyíti a különbségeket.
Mi váltotta ki ezt a stigmatizációt?
Maga a hihetetlen gyors technikai változás, amely nem csak a munkamódszert, hanem az emberek magánéletét is teljes egészében megváltoztatta. A tudásalapú társadalmat fokozatosan felváltotta az információs társadalom. Ez létrehozott egy virtuális társadalmat, amely teljesen átírja az emberek közötti kommunikáció rendjét. Az internet megkönnyíti az információk megszerzését, ugyanakkor megváltoztatja az emberek közötti viszonyok jellegét. Ez soha nem látott generációs konfliktusokat szül. Eszméletlen gyorsasággal nő a generációs szakadék, és csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy a fiatalabb generációk már ebben a megfoghatatlan látszatvilágban szocializálódnak. Ez az a hely, ahol magabiztosan mozognak. Biztosabban, mint a valóságban.
Valahogy olyan benyomást kelt ez az egész elnevezés, helyzet, mint Franz Kafka Josef K-ja. Eltűnik maga az ember, az egyéniség. Beskatulyáznak, általánosítanak, megbélyegeznek, a 21. században bárkit azonosítanak egy ilyen betű-kategóriával, az alapján, hogy ki milyen jártas az internet világában, a technika fejlődésével hogyan tart lépést, milyen kommunikációs csatornákat preferál.
Az infokommunikációs generációk különböznek
Mint mindig, ha generációkról beszélünk, különbözőek vagyunk, és olyan személyekre gondolunk, akik ugyanabban a korszakban születtek. Azonos életkor és életszakasz köti őket össze, ugyanazon időszak társadalmi jellemzői voltak hatással rájuk: létfeltételek, technológia, események és tapasztalatok. Azok összessége tehát, akiknek az infokommunikációs környezethez való viszonya megegyezik.
Veterán generáció (1925-45)
A legidősebb korosztály, ma a nyugdíjas korúak világa ez. Életüket nagy részben a szocializmus és a világháborúk okozta traumák határozták meg. Nem vágytak másra, mint a nyugalomra, békére, családi harmóniára, biztonságos munkára. Fontosabbak voltak a valós dolgok, az emberi kapcsolatok, mint a megfoghatatlan világ. A legnehezebben értik meg az őket követő generációkat.
Baby-boomerek (1940-50-es évek)
Ők a háború utáni nagy remények szülöttei. Ennek a generációnak a lázadásait tükrözik az egyetemi diákmozgalmak, a hippi kommunák megjelenése, amelyek a társadalmi konvenciók és meggyökeresedett értékek egész sorát vetették el, gyakran radikális módon. Karrier orientáltság, tisztelet, alázat, kitartás, lojalitás jellemzi őket. Találkoztak már az internettel, de nem jelentette a mindennapok fő használati eszközét. Még nem volt divatban a „Facebook-barátság”.
X generáció (1960–70-es évek)
Az átmeneti generáció, a mai kamaszok szülei. Ez a generáció egy olyan korszakban nőtt fel, amikor az addigi értékek megváltoztak, az új világ viszont még kiismerhetetlen volt. A technikai újdonságok elérhetővé váltak, ám a digitális technológiával életük delén ismerkedtek meg, s a következő generációkhoz képest mindig is „digitális bevándorlók” maradnak. (Ez a kifejezés Mark Prensky amerikai szerző nyomán terjedt el).
Y generáció (1980–90-es évek)
Az internet-társadalom szülöttei, a „digitális bennszülöttek” első hulláma, magánéletükben nap mint nap jelen van az internet. Életükbe berobbant a lehetőségek Kánaánja, és ezzel együtt a mindent kipróbálás időszaka. Ambiciózus, motivált, sőt, mindent elérni akaró egyéniségek ők. A kommunikációt legtöbb esetben neten keresztül bonyolítják.
Z generáció (1995 – 2009)
Ezek a gyerekek beleszülettek a digitális világba, kicsi koruktól együtt nőttek fel a digitális technológiákkal. A Z generáció tagjai folyamatosan bedrótozva, internetfüggésben élnek, idejük jelentős részét online töltik, közösségi oldalakon chatelnek és barátkoznak. Életükben jóformán nincs klasszikus, utcai játék, helyette a számítógép előtt “kockulnak”. Jóformán a közösségi oldalak rabjai. A „több csatornás figyelem-megosztás” élő mintái, képesek egyszerre zenét hallgatni, chatelni és házi feladatot készíteni.
Alfa generáció (2010 után születettek)
Ők maximum 6 év körüli gyerekek, ironikusan úgy is mondhatnánk, hogy érintőképernyős mobillal a kezükben születtek. Beszélni is alig tudnak, de már tudják használni a technológiai eszközöket, hisz a szüleik előszeretettel adják oda nekik játék gyanánt mobiljaikat, tabletjeiket. Gyakori és mindent meghatározó, sajátságos szóhasználatuk az „enyém”, az „akarom” és a „nem adom” kifejezések.
Végignézve az internetes ábécés könyvet, elmondhatjuk, hogy a generációs különbségek napi szinten meghatározzák emberi kapcsolatainkat. Megértetni magunkat a különböző digitális fejlettségi szintű emberekkel és gyerekekkel a modern kor problematikájává lett. A munkatársak esetében talán a közös munkavégzés lecsiszolja az éles eltéréseket, de például a gyerek-szülő-tanár kapcsolat általános meg nem értést vonhat maga után.
Mi dolgunk ezekkel a kategóriákkal?
Először is, érdemes tisztában lenni velük. Ez a generáció-elmélet nagyon sok segítséget nyújt a gyerekeink megértésében: hogyan tanulnak, hogyan ismerkednek, mitől szoronganak? A címkézést azonban nem szabad a probléma hárítására használni. Ha minden problémát elkenünk azzal, hogy „persze, azért ilyen a gyerek, mert Y/Z generációs”, azzal nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Akkor is ott van a jól bevált megoldás: a beszélgetés, ami manapság jóformán kihalt.
Az viszont tény, hogy gyerekeink „digitális őslakosok”, szemben szüleikkel, akik legfeljebb csak „digitális bevándorlók” lehetnek. Ez erősen befolyásolja viselkedési, tanulási, ismerkedési szokásaikat, és persze a családhoz való viszonyukat is.
Szülőként nagyobb odafigyelést, némi utánajárást is igényel, hogy megértsük és lépést tudjunk tartani velük. Akarva akaratlanul nagyobb szabadságot kapnak ezzel a technikai „fölénnyel”, így fontos lesz a kölcsönös bizalom kérdése is. Természetesen, ahogy haladnunk kell a korral, úgy a lehetőségekhez mérten próbáljuk felzárkóztatni technikai „lemaradásainkat” is. Ezt várja el tőlünk a 21. századi társadalom.
Bevándorlók tanítják a bennszülötteket
A történelemben több példát is találunk, amelyekben a benszülötteknek is megvolt bizonyos területeken a maguk tudása, hozzáértése, és a bevándorlóknak is a maguk sajátságos jártassága. Ezeket közösen használva jó eredményeket hozhattak létre, és nem kellett, hogy egymást megsemmisítsék. Bár a történelemben erre is látunk számos példát.
A technika fejlődése már önmagában olyan robbanás, hogy ember, illetve tanár legyen a talpán, aki alkalmazkodni tud, és felhasználja azt oly módon, mint ahogy az Y, a Z és az Alfa generáció tudja.
A tanár tudása és a diák digitális tudása közti különbség az oktatásban is látványos. A tanári információk átadása más hullámhosszon van, mint a diákoké. A tanulók, mint “digitális bennszülöttek” teljesen másfajta rálátással, információs befogadással és alkalmazási igénnyel állnak hozzá mindenhez.
Elengedhetetlen a pragmatikus, változó digitális környezet, a tanulási “akcentus” pedig a látványosságra helyeződött át, hisz a diákok anyanyelvi szinten beszélik a számítógépek digitális nyelvét. Sajnos elmondhatjuk, hogy a szülők és a ma aktív tanárok is jóval inkább tekinthetők „digitális bevándorlóknak”, hiszen még csak most tanulják ezt az új „nyelvet”, kevésbé természetesen kezelik a digitális világ lehetőségeit.
Ez az ellentét a modern tudomány-kommunikáció egyik legnagyobb problémája, hiszen a digitális bevándorlók általában nem díjazzák azokat az új képességeket, amelyeket a bennszülöttek köznapi gyakorlás és interakciók, vagy számítógépes játékokon keresztül természetesen birtokolnak.
A generációk technológiai képességének különbségei jelentik a 21. század egyik problematikáját, amit interaktív módon, más módszerekkel lehetne közelebb hozni egymáshoz, ha teljesen kiküszöbölni nem is lehet. Az pedig, hogy valós vagy virtuális világban élünk, dolgozunk, s ez hogyan hat emberi kapcsolatainkra, a magunk tanulásvágyától is függ. Hisz vannak, akik könnyen veszik az akadályokat, viszont mindig is voltak, akiknek ez nehezebben ment. Ezt is meg kell tudni érteni.
Ildikó korábbi írásai itt és itt és itt olvashatók >>
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
