Nagyon más emberként élek – Egy látássérült naplója

A látássérült blogger bemutatja a világot, amelyben él

Eredetileg egyáltalán nem szerepelt a terveim között, hogy ki fogok tűnni a tömegből. Csakhogy az egész akkor kezdődött, amikor még nem is voltak terveim.

Mert ugye a bébik nem igazán szoktak hosszú távú terveket gyártani, én meg kölyökkorom óta látássérült vagyok. És ha ez nem lenne elég, amúgy se olyan vagyok, amilyennek a társadalom szerint az ember lányának lennie kell. Nem töltök naponta órákat szépítkezéssel, és nem, egyáltalán nem a szemem miatt, egyszerűen nincs hozzá türelmem. A gyönyörű rucik se érdekelnek olyan nagyon, mint sokakat. Egy aranyos kutyus vagy egy jó könyv mindig sokkal jobban lázba hozott ezeknél.

Az a szorgos, kis háziasszonytípus se vagyok. Tudod, olyan, akinél katonás rendben állnak a dolgok, és ha csupán egyetlenegy apró porszemet észlel a földön, az már tűrhetetlen állapot. Na és ennek se a szemem az oka. Ismerek ám full rend- és tisztaságmániás látássérült csajokat, de hát ez megint csak nem az én történetem.

Formába préselve

Már alapjáraton is megvolt rá az okom, hogy defektesnek érezzem magam, a szemem csak rátett erre egy lapáttal. Az más kérdés, hogy jó nagy volt az a lapát. Csak mert sokan eléggé szarul viszonyulnak ahhoz, aki vagy ami eltér a megszokottól. Igen, vannak, akik gúnyos megjegyzéseket tesznek, fogadjunk, hogy elsőre ők jutottak eszedbe!

De azok se különbek náluk, akik arról akarnak meggyőzni, hogy te vagy a legszegényebb, legszerencsétlenebb lény az egész Föld bolygón. Bár tulajdonképpen közel járnak az igazsághoz, mert az azért elég nagy csapás, ha valaki olyan barmokkal van körülvéve, mint ők.

És ott vannak még a megmondó emberek, akik pontosan tudják, hogy kell élned. Lehetőleg úgy, ahogy a hozzád hasonlók. Szerintük minden látássérült egyforma, és mindegyiknek ugyanarra van szüksége. És úgy gondolják, hogy fő az örök optimizmus. Tehát, ha mondjuk valaki idiótábbnál idiótább kérdéseket tesz fel a szemeddel, meg úgy általában az életeddel kapcsolatban, legyél boldog és békés, mert hát örülj, hogy egyáltalán szóba állnak veled. A kéretlen vagy egyenesen hátráltató segítséget is hasonlóképpen kell fogadnod, mert különben jaj, mi lesz, ha nem segítenek, amikor egyszer tényleg szükséged lesz rá!

És nyilván vannak, akik tényleg örömmel veszik ezeket a dolgokat, én viszont sohase tartoztam ebbe a csoportba. Sőt, nem sok hiányzott ahhoz, hogy embergyűlölő legyen belőlem. Az önbizalmam meg szép lassan, de biztosan elszivárgott, mint a gáz a sérült vezetékből.

Azért véletlenül se arra gondolj, hogy mindenki szemét volt körülöttem, és senkivel se találtam meg a közös hangot! A Használd fel blogon olvastam arról, hogy az agyunk alapból úgy működik, hogy a rossz élményeink mélyebb nyomot hagynak bennünk, mint a jók, és ez milyen igaz! Ráadásul ezek közül sokat a tanáraimnak „köszönhetek”, és ez ugyebár nagyon meghatározta a későbbi életemet.

Látássérült emberek igazi társa lehet a kutya
Látássérült emberek igazi társa lehet a kutya

Négy lábon jön a segítség?

Én legalábbis sokáig meg voltam erről győződve. Mivel a kutyusokat mindig is imádtam, úgy gondoltam, hogy egy vakvezető kutya majd egy csapásra megváltoztatja az életemet. Mert mindenki magából indul ki! Van olyan ember az életemben, akit a kutyája révén ismertem és szerettem meg. Úgy gondoltam, hogy nyilván a többi embertársam is máshogy viszonyul a kutyásokhoz, sokkal jobban bírják és tisztelik őket. Most már tudom, hogy ez nem egészen így van. Ráadásul a kutyusok nem érezték úgy, hogy velem dolgozni maga az álommeló, így végül fel kellett függesztenünk a közös projektünket.

Mondjuk, én nem vagyok az a feladós fajta; biztos vagyok benne, hogy egyszer újra lesz kutyám, de attól még ez a kudarc hatalmas mélypontot jelentett. Ki akartam mászni a gödörből, de az élet nagy kérdése az volt, hogy ezt mégis miképp tudom összehozni? Jó pár cikket elolvastam az önfejlesztésről, de egyik se használt. Végül rá kellett jönnöm, hogy egyedül képtelen vagyok boldogulni, úgyhogy felkerestem egy terapeutát.

Először félve mentem hozzá. A környezetemben sokan meg voltak róla győződve, hogy nekem bizony tökéletes életem van. Ezek után attól tartottam, hogy az általam választott segítségnyújtás helyett inkább elküld a francba! Nem küldött el. Gyakorlatilag neki köszönhetem, hogy már bízom magamban, és képes vagyok észrevenni magam körül a pozitív dolgokat.

A túl beszédes testünk

Az egyik legfontosabb dolog, amit a terapeutámtól tanultam, hogy a testünk mesél rólunk, ha akarjuk, ha nem. Persze minden fejben dől el, még a testtartásunkat is az érzéseink és a gondolataink irányítják. A kutyusok pedig azonnal leveszik, hogy a lelkünk mélyén mit érzünk, ez beléjük van kódolva. És tulajdonképpen velünk, emberekkel se más a helyzet, bár ennek sokan nincsenek tudatában. Ezek után nem csoda, hogy az én Everest nagyságú önbizalomhiányomat a négylábúakhoz hasonlóan az emberek is messziről kiszagolták! Mostanra szerencsére sikerült búcsút mondanom neki. Arról, hogy hogyan lett normális testbeszédem, egy későbbi posztomban olvashatsz.

Keresd a neked valót!

Amint már írtam, az önbizalomhiányon kívül egy csomó harag is volt bennem. A szememmel kapcsolatban viszonylag egyszerű volt a helyzet: a humanoid lények egy népes csoportjára haragudtam. És dühös voltam azokra is, akik full elegáns, űber-házias úrihölgynek akartak látni, de ez kicsit bonyolultabb történet volt. Gyakran az is előfordult, hogy magamat utáltam, amiért nem vagyok olyan. De hát nem tudtam rávenni magam, hogy ez irányba változzak. A lelkem mélyén éreztem, hogy ismét csak egy számomra teljesen idegen szerepet játszanék.

A terapeutám megismertette velem a nekem való emberek fogalmát is. Ők azok, akik mellett önmagam lehetek, és hozzám hasonlóan gondolkodnak. Nyilván olyanokra van szükségem, akik nem ragaszkodnak görcsösen a bebetonozódott társadalmi szabályokhoz. Akik teljes értékű emberként kezelnek, és hagyják, hogy a saját életemet éljem. Akik mellett épp csak annyira kell rendes lánynak lennem, hogy egészséges és kiegyensúlyozott lehessek.

Ez így tök jól hangzik, de ha arra gondolsz, hogy nem feltétlenül tudjuk csupa nekünk szimpatikus emberrel körülvenni magunkat, akkor igazad van. Azokkal kapcsolatban, akik nem ebbe a csoportba tartoznak, Bárbel Mohr Hogyan rendeljünk jól az Univerzumtól című könyvében olvastam egy jó tippet, amit az írónő tiszteletteljes eltávolodásnak nevez. Arról van szó, hogy igyekezzünk a lehető legkevesebbet érintkezni velük, ha pedig ez nem megy, akkor legalább ne agyaljunk a hülyeségeiken. Szóval be kell vennünk a „leszarom tablettát”.

Ezt leírni persze baromira könnyű, betartani viszont annál nehezebb. Néhány év alatt azért sikerült eljutnom odáig, hogy ne kattogjak állandóan azon, hogy micsoda szemét kolléganőkkel vert meg a sors!

Egyedül is fejlődni?

Szuper dolog szakemberhez járni, de ő nem tud minden pillanatban mellettünk lenni. Én a legjobb esetben is csak hetente egyszer találkoztam vele, az általa közvetített gondolatokra viszont minden nap szükségem volt ahhoz, hogy fejlődni tudjak. Ettől kezdve már tényleg segíteni tudtak az önfejlesztő anyagok. Volt, amit a terapeutám ajánlott, de már én is tudok olyan tanácsokat találni, amik jók nekem.

A mégis szuper tippek

Nemrég egy nagyon furcsa dologra jöttem rá. Ugyebár voltak azok az emberek, akik nagyon tudták, hogy miként kellene élnem látássérültként. Sokszor hallottam, hogy fú, ha látnék, akkor mennyi mindent csinálhatnék. Így azonban csak az én „szuperintelligens életvezetés szakértőim” tippjei segítségével leszek életképes. De ezek viszont a lehető legjobb tanácsok számomra! Tehát tulajdonképpen igazuk volt, csak nem egészen úgy, ahogy gondolták.

A társadalom által kitalált „vakos élet” nekem egyáltalán nem tetszett, igazából mindig is az volt a célom, hogy máshogy élhessek. Most pedig itt vagyok egy nagyon is színes élet kapujában. És van egy csomó ember a környezetemben, akik a megfelelési kényszer által vezérelve szenvedik végig a szürke és kimerítő napjaikat, talán egy űber-szar kapcsolatban ragadva. Gondolom, nem lep meg, ha azt mondom: akkor se cserélnék ezekkel az alakokkal, ha valaki ezért egymillió dollárt ajánlana fel nekem!

Pedig a helyzet az, hogy én már tényleg nem leszek képes a társadalmi felfogás szempontjából normálisan élni. Egyelőre szingli vagyok, úgyhogy ha lesz gyerekem (szeretném, hogy legyen), akkor már a későn szülő anyák táborát fogom gyarapítani. De most már tudatos vagyok; majd figyelek arra, hogy nekünk való emberek legyenek körülöttünk, és akkor minden rendben lesz.

LIU

Mi van velem? A sejtmemória válaszol!

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>