Mit érez egy ötvenes nő a szendvics-generáció tagjaként? Bírja még erővel?

A szendvics generáció a mai ötveneseket jelenti
A szendvics generáció a mai ötveneseket jelenti

Hogyan érezzük magunkat egy hamburgerben? Vajon kinek mekkora szendvics és töltelék jut? Úgy néz ki, az enyém valamiért egy Big Mac lett! A szendvics-generáció ugyanis azt jelenti, hogy mi, 50 körüliek, középen foglalunk helyet (mint a töltelék a zsömlében), és közben anyagilag és erkölcsileg is felelősnek érezzük magunkat a felnőtt gyerekeinkért és az idősödő szüleinkért. Ezzel jó páran így vagyunk, sokszor már a negyvenes éveinkben.

Nem vagyok egyedül bizonyára abban sem, hogy már gyerekként tapasztaltam azt a furcsaságot, hogy néhány helyzetben felnőttként kellett viselkednem, mert a szüleim időnként el voltak foglalva a saját problémáikkal. Sőt, a szüleim válásakor, kamaszként nekem kellett segítő kezet nyújtanom feléjük. Mintha már akkor magától értetődő lett volna számukra – és számomra is, – hogy önálló vagyok. “Jól bírom a gyűrődést”, nem sérülök meg semmiben. A problémák elől nem menekülök – a szüleimtől már jól ismert – rossz beidegződésekbe, és semmivel nem szeretném kockára tenni a testi és lelki egészségem.

A mi generációnk nagy része olyan, hogy egyszerűen csak teszi a dolgát, sem kedve, sem ideje nem volt rombolni, lázadni, vagy kényeskedni.

Amit akkor éreztem, azt csak később tudatosítottam magamban: ha szülő leszek, én biztosan nem veszem előre a magánéleti válságaim megélését a gyerekekkel való foglalkozás elé. Persze, könnyű valamit eltervezni, de a megvalósítás már kérdéses, hiszen kölcsönhatásban élünk egymással a családban.

Többet engedtünk meg a gyerekeinknek

Hogy jobban neveltem volna fel őket? Pár dologban talán igen, másban pedig nem. Változott a világ, a totálisan gyerekközpontú családokban egyszerűen többet engedtünk meg a gyerekeinknek, mint ahogy mi nőttünk fel, valószínűleg jobban el is kényeztettük őket.

Kevesebbet követeltünk tőlük, ezért sok helyzetben nem is voltak korán önállóak.

Nem voltak a fiatal felnőtt életemben ugyanolyan problémáim, mint a szüleimnek, sem a munkában, sem a magánéletben, igaz, nem is generáltam őket. Elég jól alakítottam az életem, mindig haladtam előre. Voltak nehézségek, de általában túllendültem rajtuk. A szüleim hibáit legalább nem követtem el, nyugodt, kiegyensúlyozott családban éltem.

Különbözőek vagyunk.

Nekem nem kellett mindenfélét kipróbálnom ahhoz, hogy el tudjam nagyon fiatalon is dönteni, hogy mi a számomra helyes út. Ebben sokat segített szüleim példája, illetve az a megközelítés, hogy a jót és szépet, amit kaptam tőlük, megpróbáltam átörökíteni az életembe, a negatívumokat pedig igyekeztem kiküszöbölni. Az egyik lányom hasonlóan gondolkozott mindig, megfontoltan, olyan célok kitűzésével, melyeket meg is valósított. Így nagyobb kitérők és mélypontok nélkül éli a fiatal, felnőtt életét.

Úgy érzem, a lányaim jó példát láttak, erről persze őket kellene megkérdezni, de én legalábbis megpróbáltam elég jó szülő lenni.

A gyerekeim személyisége eléggé eltérő.

A kisebbiket ugyanis más alaptermészettel áldotta meg a sors, és talán jobban sikerült volna az életkezdése, ha nem egy kiegyensúlyozott családban nő fel. Neki minden rosszat át kellett élnie ahhoz, hogy utána jobban értékelje a saját helyzetét, amelyben felnőtt, majd lélekben is visszataláljon hozzánk, a családjához.

Hogy miben lehet nagyobb a szendvicsem, mint másoké?

Talán abban, hogy az egyre romló egészségű anyukám mellett a még mindig nagyon fiatal, a sok gond után végre önmagához és a családhoz visszatérő gyermekem lakhatását, pályakezdését már a három kicsi unokával együtt támogatom. Ugyanakkor én vagyok a személy, aki gyakran elvállalja a gyerekfelvigyázást is: mert ki segítene ennyit a lányának, ha nem az édesanyja? Nagyon nehéz dolog egyedül nevelni három kisgyereket és szeretném, ha a lányom ki tudna időnként szakadni a napi teendőkből, ezért a tanulást, sportolást, kikapcsolódást megpróbálom biztosítani számára – persze a család többi tagjával együtt.

Legtöbbször a család nőtagjai a rendíthetetlen bástyák a várban.

Nekem is rengeteget segített édesanyám és keresztmamám, amikor a pici gyerekeim mellett hosszú évekig tanultam. Anyai nagymamám jóságáért pedig generációk hálásak a távolabbi rokonok körében is. Úgy látom, a női családi szerepek megismétlődnek, és ha annak idején megbecsültük a segítséget, amelyet örömmel és szeretettel adtak nekünk, akkor ugyanolyan természetességgel folytatjuk ezt saját unokáinknál, és támogatjuk azokat is, akiktől megkaptuk.

Jellemzően azért a szendvics közepén alulról és felülről is nehezedik a nyomás.

Sokszor úgy érzem, hogy csak én nem hibázhatok, ugyanakkor a saját felelősségem az egyensúlyi helyzetet megtartani. Hiszen mindig a nők tartják össze a családot, de ez nem könnyű, mert jelenleg készenléti állapotot eredményez. Nem gondoltam volna, hogy az idő múlásával még tovább sűrűsödnek a feladatok.

Cserébe azonban rengeteg örömöt adnak a felnőtt gyerekeim, amikor érzem, hogy milyen jó testvérek, mennyire érzékenyek a világra és empatikusak az embertársaik felé.

Anyukámra is büszke vagyok, aki talpra állt nehéz élethelyzetéből, humorát el nem veszítve, és a dédmamaságot is aktívan megélheti.

És természetesen az unokákra is, akik miatt játékkal, mókával és mesével van fűszerezve az a bizonyos szendvics!

Hermelin

A generációk együttélése a család minden tagjának előnyös?

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>