Megtalálom még azt az embert, aki szerelemmel fordul felém?

A szeretetlenség helyett kaphatunk még igazi szerelmet?
A szeretetlenség helyett kaphatunk még igazi szerelmet?

A csend nem üres. A csendben benne van a válasz. Ezek a mondatok most, immár nyolc év távlatában nyertek értelmet, és így, 54 évesen, nagyon tudom értékelni azt a pillanatot, amikor az életem történései megállásra és befelé fordulásra intettek.

Emlékszem, hogy hosszú idő után először kaptam egy nyúlfarknyi szabadidőt, egy szabad hétvégét, amikor nem a munkahelyi ügyekkel kellett foglalkoznom. Nagy elánnal kezdtem neki a napnak, ami az ebédig tartott, aztán annyira kimerültnek éreztem magamat, hogy lemondva mindenről, lehuppantam egy székre és minden zajt kizárva, elmerültem a belső csendemben. Igen, szó szerint bambultam, pedig egy alvás igazán jót tett volna.

A nagy bambulásomat csak a számítógépem monitorának vibrálása zavarta meg, ami éppen elegendő volt arra, hogy ismét a jelenben legyek. Persze jó lett volna egy meleg fürdő, egy kis kozmetika, egy kis olvasás, de a nőnek ekkor még csak a lelki gyógyítgatás, lelki elmélkedés jutott. Nagyon sok mindent kellett még megérteni, feldolgozni, megváltoztatni, átalakítani. Az út, ami eljuttat a mai énemhez, ekkor indult el, ekkor kezdett magára ismerni az az ember, akivé mára lettem.

Hosszú és fájdalmas időszakot hagyva magam mögött, volt min gondolkodni.

Egy átlagos munkáscsaládba csöppentem negyedik gyerekként. A szüleim mindig is nagycsaládban gondolkodtak, a fizikai jólétünket meg is teremtették, de a legfontosabbat valahogy nem sikerült megvalósítaniuk. Nem sikerült összetartó, szeretetteljes közeget létrehozni. Átlagos családban, átlagos hétköznapokban, átlagos életvezetéssel nőhettem volna átlagos felnőtté, de a sablont egy, az egész család életére kiható tragédia átszerkesztette.

Apu nagyon súlyos beteg lett, sokáig nem tudtuk, hogy túléli-e.

ad

Miközben az életéért harcolt, a család szétesett, és másik helyszínen kezdtük újra felépíteni a jelenünket, esélyt adva arra, hogy az ötvenéves apámat ne kelljen temetni. A betegség új napirendet határozott meg, de új gondolatokat, érzéseket tett a sor elejére. Az időnk nagy részét a fájdalom, az érthetetlenség és a félelem a jövőtől határozta meg. Érdekes módon a család ettől nem lett összefogottabb, hanem valahogy mindenki magára fókuszálva harcolt tovább. Ebben a miliőben kellett tizennégy éves gyereknek lennem. Nem sikerült. Magamra maradtam a gondolataimmal, az érzéseimmel. Nagyon gyorsan fel kellett nőnöm.

Meg kellett tanulnom mindazt, ami még várhatott volna egy picit.

A figyelem hiánya elképesztő károkat okoz egy gyereknek, de felnőttként is az egyik legnagyobb vágyunk, hogy szeressenek minket. A szeretetlenség érzése a legnagyobb hibák melegágya. Az ember bármire képes egy kis szeretetért, felületessé válik, nem gondolkodik, csak fejetlenül megy arra, ahol egy kis jó érzést, egy kis kedvességet szimatol. Ennek a Canosszának lett az eredménye, hogy folyamatosan megütöttem a bokámat, mert éretlenül nem tudtam különbséget tenni a valós és hamis érzelmek között.  Az első házasságom és a huszonkét év, amit ebben a szellemben töltöttem el, a legnagyobb tanítómesterem volt.

Amikor ott a szobában lehuppantam a számítógépem elé és elkezdtek cikázni a gondolataim az életemről, tudatosult bennem, hogy mekkora utat jártam be, micsoda erőt próbáló helyzeteket éltem meg, és végül mennyire megváltoztam a terhek súlya alatt.

Az éveket először ösztönösen szeltem és hibát hibára halmoztam.

Kezdve egy rossz házassággal és annak minden következményével, majd hogyan alakult át az életem tudatossá, és hogyan voltam képes eljutni a nem kimondásáig. Az emlékek, melyek filmként peregtek előttem, sírásra késztettek, és éreztem, még mindig a szeretet hiánya marja a lelkemet. A mély sóvárgásom tette fel a kérdést: életem derekán vajon szerethetek-e még, úgy igazán? Megtalálom-e még azt az embert, aki valódi szeretettel, szerelemmel fordul felém?

A múlt szerencsére nem csak fájdalmas emlékképek sorozata.

Az ember hajlamos csak a rosszra koncentrálni, pedig minden helyzetben van valami vagy valaki, amire vagy akire érdemes visszagondolni. Így nekem is volt ilyen, egy gyerekkori szerelmem, aki megédesítette az emlékképeimet, és a könnycseppjeimet felváltotta a mosoly, a szívemet melegség járta át. Érett fejjel, annyi viszontagság után tudtam valóban értékelni az ő érzéseit, az ő jelenlétét, a korát meghazudtoló érett lelkét. Tündérmesébe illő az a történet, amelyben mi egymásra találtunk, és hihetetlen öröm, hogy az elmúlt nyolc év vele telt el, valódi érzésekkel, valódi szimbiózisban.

A kérdésre, amelyet az 50-es éveink derekán annyian felteszünk magunknak, miszerint szerethetünk-e még, ma már határozott igen a válaszom.

Szerethetünk és szerethetnek bennünket. Soha nincs késő semmihez. Nincs tévedhetetlen ember és semmilyen érzés nincs, amit az idő, hely vagy más emberek korlátozhatnának. Lelkek vannak, amelyek vágynak a szeretetre, amely határtalan és mindenkinek elérhető, bármikor.

herdika

Az idősebbek hiszik inkább, hogy létezik szerelem első látásra

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>