“Lakik bennünk egy tini, csak néha elbújik.” – Olvasói levél

50 felett már jó eséllyel önmagunk vagyunk
50 felett már jó eséllyel önmagunk vagyunk

Olvasónk arról ír, miként juttatta eszébe a fiatalságát egy kolléganő, aki arról érdeklődött, milyen zenéket is szeret ő valójában, így 50 felett. Olvasónk, Fehér Bianka írása következik.

“A huszon-egynéhány éves kolléganőm megkérdezte, hogy milyen zenéket szeretek, és hiába mondtam neki néhány beszédes nevet, ebből ő még nem tudta behatárolni a zenei világomat, ami elgondolkodtatott. Azon kezdtem agyalni, hogy milyen hatások alakítottak olyanra, amilyen vagyok.

1965-ben születtem, az általános iskolás éveim döntően az ABBA, Boney M., disco szentháromság jegyében teltek, mígnem valamikor, hetedikes korom táján meghallottam a Queen-től a Bohém rapszódiát… Ez gyökeres változásokat okozott a lelkivilágomban, így a középiskolát már némiképp cizelláltabb zenei ízléssel kezdhettem, ami nagyon fontos ebben a korban.

Ezt mindenki tudja, aki volt már tini.

A nyolcvanas években még virágzott a kádári, puha diktatúra, folyamatosan édeskés hazugságokkal próbáltak minket a megfelelő irányba terelgetni. Miközben az a bizonyos lóláb már igencsak mutogatta magát. Egy okos ember szerint kétféleképpen lehetett erre reagálni, nevezetesen behódolni vagy lázadni, és ez esetben az utóbbi volt az egészségesebb és jobb választás. Én és a középiskolás kori környezetem is a lázadók közé tartoztunk, ennek megfelelően öltöztünk, kulturálódtunk, szórakoztunk.

A kötelező édeskés műanyag világ ciki és üldözendő volt a szemünkben, KISZ-szel, orosz nyelvvel, iskolaköpennyel és minden egyéb torzulással együtt. Például volt olyan iskolai buli, amikor ment a központi diszkózene, mi meg páran bementünk a fizika szertárba Sebő lemezt hallgatni, mert az menőbb volt a szemünkben. Menő volt még a Hobo, a Beatricse, az Üvegtörők, az Eper és vér, Janis Joplin, a hippi kultúra, a Biblia. Vagyis csupa bántóan őszinte, minden megfelelni vágyástól mentes, karcosan natúr élmény, ami maga is lázadt valami ellen, akár a kommunista agymosás, akár a jóléti nyugat fogyasztói agymosása ellen.

Nem pózoltunk, szívünkből voltunk olyanok, amilyenek.

A farmer, a durva, natúr anyagok, a fáradt színek, a sallangoktól mentes öltözékek, a viselkedés és kommunikáció mi magunk voltunk. Aztán nagyon sokat változott a világ, és persze mi. Előfordult, hogy már egészen máshogy láttuk a dolgokat és saját magunkat.

Néhány éve magam varrom a ruháim nagy részét, mivel nem találok olyan ruhákat, amikben jól érzem magam, és tudjátok, mire jöttem rá, most, hogy ez a kislány rólam kérdezett? Hogy így 50 felett ugyanaz a szabadság-kereső, bántóan őszinte, karcosan natúr személy lettem, aki tizenévesen voltam. Azzal a különbséggel, hogy most már nem lázadok, egyszerűen csak tudom, ki vagyok. Elfogadtam magam annak, aki vagyok, és nem vagyok hajlandó mást mutatni, csak a valóságot. A külsőm még rendben van, a belsőm már rendben van, nekem eddig ez a legjobb időszakom.”

Fehér Bianka

„Nem kell megjátszanom magam soha.” – Olvasói levél

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>