Amikor elkezdtem a labdákat bűvölni, álmomban se gondoltam volna, mi mindent adhatnak ezek a színes gombócok egy hozzám hasonló látássérült embernek. Először csak a testbeszédemen szerettem volna javítani, végül sok mást is kaptam a labdáktól.
Sokáig egyáltalán nem foglalkoztatott ez a kérdés. Eldöntöttem, hogy az én egyetlen sportom a kutyasétáltatás. Már írtam arról, mennyire szeretnék egy vakvezető kutyát. Annak idején gyakorlatilag mindent erre a lapra tettem fel. Azt gondoltam, hogy egy ilyen állat egy csapásra jobbá fogja tenni az életemet. Úgy, mint a hős lovag, aki megmenti a királykisasszonyt. Ám az ebek közül senki se akart az én négylábú lovagom lenni, szóval nem ment túl jól a közös munka.
Elővettem a régi, kis labdámat
Tehát úgy tűnt, hogy darabokra tört az én gyönyörűszép álmom. Aztán újra elkezdtem hinni abban, hogy egyszer mégis lehet kutyusom, de az élet nagy kérdése az volt, hogy mégis mikor? A másik pedig az, mit tegyek, hogy ne a kudarcaimon kattogjak állandóan. Bár a net már jó barátom volt, ebben az esetben nem igazán segített.
Akkoriban különös érzékem volt ahhoz, hogy folyton olyan tartalmakba fussak bele, amelyek azt igazolták, hogy egy hozzám hasonló emberke tökéletesen alkalmatlan a kutyatartásra. Később szerencsére megtaláltam a nekem való anyagokat is, de ez csak évek múlva jött össze. Akkor és ott, az űber-szar élmények hatása alatt csak azt éreztem, hogy alaposan ki vagyok ütve.
Egyik nap aztán eszembe jutott, hogy elő kellene vennem a labdámat, amivel úgy ezer éve játszottam utoljára. Egy kis tömör gumilabdáról van szó, édesanyámtól kaptam réges-régen. De azon a napon valamiért mindenképpen pattogtatni akartam. És miután ezt megtettem, határtalanul felszabadult és boldog voltam. Innentől kezdve ez a játék lett a nap fénypontja. A nem kevés problémám arra az időre szépen eltűnt a balfenéken.
Megtanulok célba dobni!
Viszont senkinek se beszéltem róla, mert nem értettem az egészet. Mármint azt, hogy mégis miért pont egy gumilabda tesz engem boldoggá? Az akkori érzéseimet nagyon jól tükrözi, amit Várkonyi László, a Konyi néven ismert hegymászó mondott a hegyekkel kapcsolatban: „Nem a hegyekben születtünk, nem oda valók vagyunk, de mindig oda vágyunk.” Szóval engem is valami furcsa, érthetetlennek tűnő vágy fűzött ehhez a kis gumibogyóhoz.
Aztán eljött az idő, amikor már nem okozott örömet a vele való játék, és úgy alapból semmi más se. Ekkor rájöttem, hogy egyedül képtelen leszek túllépni a problémáimon, ezért terapeutához fordultam. Ő pedig többek között azt ajánlotta, hogy dobjak célba labdákkal. Legfőképpen a bizonytalan testbeszédem volt a gond, amiatt nem vettek komolyan a kutyák. Egy jó találat pedig önbizalmat, ez által magabiztos testtartást adhat. És persze borítékolható volt, hogy imádni fogom ezt a mozgásformát, ami egy felszabadult, vidám játék.
A szűk rés és Air Bud
Egyáltalán nem éreztem lehetetlennek, hogy látássérültként célba találjak. Azt se, hogy feldobjam a bogyót a levegőbe, és elkapjam. Ekkor ez is a terveim között szerepelt. Egy idő után rájöttem, hogy amikor eldobom, érzem, hogyan és merre megy. Ha pedig határozottan elkapom, és rögtön azután már dobom is el, akkor a tenyeremhez ütődik, így az se lehet gond, ha történetesen valaki mással játszom.
Ami pedig a célzást illeti, Bárbel Mohr Hogyan rendeljünk jól az Univerzumtól című könyvében olvastam olyan íjászokról, akik tökéletesen célba találtak sötétben, vagy behunyt szemmel. Tehát akkor nem nézték, hanem érezték a célpontot. Ezek után semmi se állhatott az utamba! Két nap se telt bele, és igazi labdabűvölő lett belőlem! Mondhatnám ezt is, de inkább nem teszem, mert könnyen lehet, hogy ez esetben rám szakadna az ég. Az igazság teljesen más, és néha eléggé kegyetlen volt.
Dobás és elkapás
Az elkapásra viszonylag hamar ráéreztem. Az se jelentett gondot, hogy a legelsőnél nagyobb, de kisméretű labdákkal játszottam. Itt tényleg az a lényeg, hogy érezni kell a bogyót. A célba dobás viszont már sokkal nehezebb ügy volt. Egész gyerekkoromban még ügyesen dobáltam a lasztikat. Egy darabig utána is játszadoztam velük, de arra a játékra az önbizalomhiányom már igencsak rányomta a bélyegét.
Így amikor komolyan kezdtem foglalkozni a színes bogyók célba juttatásával, a mozdulataim – finoman szólva – nem voltak természetesek. Megfogtam a labdát, mintha valami nagy kő lenne, és épp készülnék vele agyonvágni valakit, aztán meg eldobtam olyan erőfeszítéssel, mintha az Everestet akarnám megmászni. Csak mert egyszer valami olyasmit hallottam, hogy messzebbre jut a bogyó, ha bivaly erős karja van annak, aki elhajítja.
Pályám a nappali és az előszoba
Az enyémre pedig ez nem volt igaz, mert konkrétan képtelen volt egyenesen haladni. És más oka is volt annak, hogy a cél helyett sokszor a falnak ütközött. A nappaliból dobtam ki a nem túl széles előszobába, ami annyit jelent, hogy egy ötven (jó, talán hatvan) centis résen kellett átjutnia. Egy abszolút kezdőnek ez azért eléggé nagy falat, legalábbis nekem annak tűnt. A körülményeim nem túl ideálisak egy ilyen mozgásformához. De nem tudtam rávenni magam, hogy eljárjak gyakorolni egy edzővel vagy bárki mással. Az a tény, hogy mások is láthatták volna a hibáimat, mínusz százra vitte volna le a nullán álló önbizalmamat.
Csak a terapeutámnak beszéltem a dologról. Ő szerencsére annak idején tesitanár volt, úgyhogy tudott tanácsokat adni. Akkoriban privát naplót írtam, többnyire abból olvastam neki. Ennek a nagy részét a labdákkal kapcsolatos sztorijaim tették ki. Így tanultam meg folyékonyan írni, tehát úgy, hogy a műveimet az embertársaim is szívesen olvassák. Az biztos, hogy novellába illő történetek, néha igazi drámák játszódtak a fejemben, mert a sikertelen próbálkozásaim az egyéb kudarcaimat is eszembe juttatták. Ennek hatására jó néhány durva sztorit gyártottam, amelyekben elképzeltem, hogy a többi humanoid lény mégiscsak meglátja a bénázásaimat.
Sokáig csak egyvalami, vagy inkább valaki tartotta bennem a lelket: Air Bud. Fogadjunk, hogy nem hallottál róla, mert bár nálunk is vetítették a filmjeit, azok itt nem voltak olyan sikeresek, mint az amcsiknál. Közülük a legelső a legismertebb: A szájkosaras kosaras. Buddy (nálunk Pamacs) bámulatos ügyességgel játszik mindenféle, amúgy embereknek kitalált labdajátékot. A kosárlabdát például az orrával passzolja, és mindig betalál. És az lett az álmom, hogy nekem is legyen ilyen kutyám, aki majd a levegőbe ugrálva passzolgatja nekem a bogyót. És úgy éreztem, hogy ezért érdemes küzdeni, újra meg újra próbálkozni. Komolyan: előfordult, hogy amikor ultra-szarul játszottam, elindítottam az egyik kutyusos filmet. A hatás pedig nem maradt el. Elképesztő élmény volt, ahogy kezdtem feléledni, a kezem pedig végre hajlandó volt engedelmeskedni.
A félkezű harcos esete
Szóval időnként dráma királynőként, de azért szorgalmasan gyakoroltam. És volt, amikor egész jók voltak a dobásaim, tök jól tudtam összpontosítani. Ám ez sajnos nagyon hangulatfüggő volt nálam. Ha jól éreztem magam a bőrömben, arra is ráéreztem, hogy miképp kell dobnom. Máskor meg gyakran nem volt se kép, se hang.
Aztán egyszer nagyon rosszat álmodtam, és amikor felébredtem, iszonyúan fájt a bal karom. Felemelni is alig bírtam, így persze szóba se jöhetett, hogy dobáljak a bal kezemmel. Először persze nagyon elkeseredtem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy akkor játsszak, amikor kedvem tartja, ekkor meg bőven lett volna rá időm.
De aztán rájöttem, hogy tudom én ezt az időt hasznosan is tölteni. Például azzal, hogy végre tiszta vizet öntsek a pohárba. Így odaálltam a megszokott helyemre, és agyalni kezdtem, hogy tulajdonképpen mit is szúrok el állandóan? Egy nagyon érdekes felfedezést tettem. Addig ugyanis teljesen természetes volt, hogy úgy dobok, ahogy. Csak ekkor tűnt fel, hogy nem tudok pont a célterülettel szembe állni, ott a fotelek vannak. Én meg kénytelen vagyok balra előre dobni. Na, ezek után respect magamnak, valahányszor betaláltam. Igazán büszke lehetek magamra minden egyes jó találat miatt.
És rájöttem, hogy a büszkeség az, ami megoldást jelenthet a problémámra. Mert ha magabiztos testtartást veszek fel dobás előtt, a bogyó jó eséllyel oda megy, ahova akarom. Ezt most nagyon könnyű leírni, a megvalósítás viszont annál nehezebb ügy volt. Amikor erre a felismerésre jutottam, akkor ugyebár csak jobb kézzel dobálhattam, ami azért igencsak csökkentette a játék élvezeti értékét, mert hozzászoktam, hogy a két kezemmel felváltva dobálok. És persze eleinte az se volt automatikus, hogy dobás előtt ez a hiper-szuper testtartásom legyen. Az pedig a világ egyik legnehezebb dolga, hogy miután elszúrtál egy dobást, úgymond felállj, és büszkén elhajítsd a labdát, mintha mi sem történt volna. De abszolút megéri megtenni, az biztos!
A full előnyös befektetés
És végre sikerült! Ma már ügyesen, és ezáltal felszabadultan játszom. Hosszú út vezetett idáig, amit érdemes volt megtennem. Sok előnye van ennek a játéknak, már sorolom is őket:
Találtam egy olyan mozgásformát, amit imádok.
Magyarázhat bárki bármit a sport számtalan jótékony hatásáról, ha nem a nekünk való mozgásformával foglalkozunk, akkor az egész csak kínszenvedés. Én pedig még fáradtan, félholt állapotban is szívesen vettem a kezembe a labdát. Persze az is sokszor eszembe jutott, hogy hagyni kéne az egészet a fenébe. De nem hagytam, mert a lelki szemeim előtt mindig ott lebegett a fantasztikusnak ígérkező végeredmény.
Határozott testbeszédem van.
Az biztos, hogy előbb-utóbb ez lesz a sorsa annak, aki komolyan foglalkozik ezekkel a bogyókkal. Mert ezek már csak olyanok, hogy ha azt akarod, hogy engedelmeskedjenek neked, akkor lazának és magabiztosnak kell lenned.
Végre szeretem a testemet.
Szerencsére a tipikus, női testkép zavarokat megúsztam. Sohase akartam csont soványra fogyni, vagy extra nagy melleket csináltatni. De a bizonytalan testbeszéd is elég ahhoz, hogy az ember lánya olyan nagyon ne legyen oda a testéért. Aztán egyszer azt éreztem, hogy nagyon is szeretem, épp amikor elkaptam az egyik labdámat. Azt a lasztit a terapeutámtól kaptam. Megkérdeztem tőle, hogy tartott-e alapkiképzést ennek a bogyónak, hogy megossza vele az általa megszerzett értékes tudást? Azt válaszolta, hogy nem, de én tudom, hogy igen!
Ez egy alacsony eszközigényű sport.
Csak kisméretű labdák kellenek hozzá, és valami kényelmes ruha. Ha ezek megvannak, akkor gyakorlatilag bárhol bármikor dobálhatsz. A leírásból talán kiderült számodra, hogy én például egy nem túl nagy lakásban játszom. Persze ez a terep nem feltétlenül ideális. De a terveim között szerepel, hogy olyan helyre költözöm, ahol már nagyobb tér lesz.
Szuperek a reflexeim, a megfigyelőképességem és a térérzékelésem.
Ezek a képességeim valószínűleg régebben is megvoltak, de sajnos nem igazán használtam őket. Most viszont minden nap fejlesztem mindegyiket. Vagyis inkább fejlődnek ők maguktól, hiszen a bogyók bűvöléséhez elengedhetetlenek. És van még valami, amihez óriási szükségem van rájuk, nevezetesen, hogy látássérültként boldogulni tudjak a világban.
Persze van még valami, illetve valaki, akivel ez a játék igazán teljes lehet. Ha a kutyusra gondoltál, akkor eltaláltad. Nem, már egyáltalán nem várom, hogy a levegőbe ugráljon. Azóta utánanéztem, és kiderült, hogy egy izmosabb kutya (az enyém valószínűleg az lesz) ízületeire nagyon kell vigyázni. De hát az is nagyon szuper, ha a földön szalad!
LIU LIU előző írása itt olvasható >>
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
