Gondolhatjuk úgy, hogy az érett, felnőtt korban már nincs szükség útmutatásra, mi magunk vagyunk a magunk mesterei. De alakulhat úgy, hogy szeretnénk találkozni valakivel, aki bölcsebb nálunk.
Az Evangelina álnéven író szerző történetét 2018-ban, egy cikksorozatban ismerhették meg az 50folott.hu olvasói.
Most megtudhatjuk, milyen filmbe illő körülmények között találkozott a szerző a mesterével. Részlet a Szelídítésünk színhelye című naplóregényből.
„Ez a könyv betekintés egy szellemi, sejtelmesebben szólva spirituális elvonulás kulisszái mögé. De nevezhetjük „elborulásnak” is, ahogy azt gyerekkori ismerősöm véletlenül tette. Amiben már benne van első gyakorlatunk, a leborulás, ám erről majd később.
Elvonulás, de nem elvonó, habár sok mindenben azért arra is hasonlíthatott.
Én például tizennyolc évnyi cigizésnek vetettem véget az elvonulás kezdetekor, míg volt, aki a mértéktelen munkát vagy nőzést hagyta abba. És mindannyian megvontuk magunktól erre az időre a legalapvetőbbet: a hétköznapi életet. Bárkinek bármit jelentsen is ez.
Nem mintha a hároméves elvonulás részleteiről túl sokat tudtunk volna, amikor belefogtunk. Még ha olvastunk is róla a neten, akkor sem. Hogy igazából mit csinálunk majd mi harmincvalahányan több mint három évig, a világtól alapvetően elzárva, de egymással és – ami még ennél is bizarrabb – saját magunkkal összezárva, nap mint nap.
Egyáltalán honnan és hová vonulunk el? Ki vagy mi elől? És legfőképp minek?
Az idő előrehaladtában az a jó, hogy van mit visszapörgetni, esetleg újraértelmezni. Esetleg mindent. Harmincéves koromra meguntam a gondolati köreimet, a hülye húzásaimat és a félelmeimet, annyira, hogy úgy érezzem, szükségem van valakire, aki a lelkembe lát, és eligazít, ha tévelygek. Előtte is találkoztam ám mesterekkel, csak akkor még egyszerű tanároknak, rokonoknak hittem őket, és mentem a magam feje után.
„Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz”, ez volt apám egyik kedvenc mondása, és hallgattam rá. A történethez hozzátartozik, hogy többgenerációs ateista családban nevelkedtem, pedagógusok között, ahol szeretet volt, de megfoghatatlan dolgokról sosem beszéltünk. Anyai nagyanyám volt az egyetlen, aki nyugdíjaskorára betért a reformátusokhoz. Ami még a lelkivilágomat illeti, ifjúságomat úgy töltöttem, hogy egy hosszú, szürke tízemeletes panelházra nézett az ablakom. Színvilág, térélmény. Ezt néztem minden elalvás előtt és minden ébredés után.
Három évvel azután, hogy kívántam magamnak egy mestert, 2003 karácsonyán találkoztam vele.
Jól időzített. Azon a nyáron végződött egy – ami a változást illeti – intenzív kapcsolatom, még nem zártam le magamban teljesen, továbbá akkoriban nem volt állandó munkahelyem, kocsim, nem használtam mobilt, nem igazán jártam sehová, és mindezek okán a barátaimmal is meglazult a viszonyom.
Míg korábban megvolt mindenem, sőt talán túl sok is, pár év alatt szinte mindent elhagytam az anyagi világból, és ettől belül is elindult valami egyszerűsödés.
És a nagyanyám haldoklott. Az első közeli hozzátartozóm, akinek a távozását felnőtt fejjel éltem végig, és hiába olvastam már évek óta buddhista irodalmat, ismertem a halál, az elenge-dés, a reinkarnáció tanát, egyáltalán nem voltam felkészülve egy családtag elvesztésére. A szüleim ugyanígy szenvedtek, fájt a világ, és a körülöttem lévők közül senkitől sem reméltem, hogy megkönnyebbülést hozhat.
Üres edény voltam, és újra akartam tölteni magamat. Jöhetett az élő tanítás.
Akkor a barátaim elhívtak egy tibeti rinpocse (spirituális mesterek, tanítók megszólítása, jelentése tibetiül: kedves, drága. – szerk.) hétvégi tanítására a miskolci Ady művházba. Nem voltam előtte hasonlón, de mivel már korábban is hallottam felőle, elmentem. A diósgyőri szocreál díszletben különösen szürreálisan festett a sárga-vörös brokátos mester, aki ráadásul arról beszélt, hogy minden csak illúzió, a tudat kivetülése.
Nem tudom, ki talált rá a másikra, nem is fontos. Hamar kiderült, hogy amilyen szórakoztató, olyan kemény, egotipró mestert választottam, mit mondjak, ebben a tekintetben nem könnyí-tette meg az elmúlt bő tizenöt évemet. Erős (…) tanításokkal mutatkozott be, s ezzel kijelölte az ösvényt, elég meredeken. Innentől nem volt más választás, de már nem is akartam.
Megnyugtatott, hogy valaki végre olyasmikről beszél, amiket addig csak éreztem. Bevettem a pirulát.
Ha társakkal elindulsz egy hegynek felfelé, hiába érzed, hogy nehéz menet lesz, nem fordulsz vissza, egyrészt mert akkor magadra maradsz, másrészt mert az előre mindig érdekesebb, mint a hátra.
Azért egy fél évet menjünk még vissza. A Mester 2003 tavaszán jelentkezett be először, úgymond telefonon. A buddhista asztrológusnak álcázott Orákulumnál időztem, épp a kertben beszélgettünk, amikor megszólalt a mobilja. Egy tanítványa egy rinpocse felől érdeklődött, aki nemrég érkezett Magyarországra, és elvonulást hirdetett a Balatonnál.
„Nem ismerem – mondta neki az Orákulum –, de szerintem menj el, és ha ott vagy, majd meglátod, hogy érzed magad. Ha nem jól, eljössz. Mindenhonnan el lehet jönni. És egyébként mégiscsak egy rinpocse.”
Legközelebb augusztusban hallottam újra a rinpocse felől. Tondi, aki szerintem a spiritualitásról nem sok mindenre asszociálna, átszellemült arccal érkezett Dolittle-ék tokaji házába, és egész nap úgy is maradt. Nem tudtuk, mi lehet vele, olyan nyugodt volt, alig beszélt, csak mosolygott. Délután aztán elmesélte, hogy előző nap a Balatonnál forgattak a tévéstábbal, amikor a büfénél kiszúrt egy színes ruhás ázsiai embert, aki aztán ölelgetni kezdte, mondván, hogy ők testvérek, mert pont egyformák. Egyébként tényleg. Mint kiderült, az ázsiai ember épp akkor tartott szertartást a vízanyának. Tondi megkérdezte, nem lehetne-e megismételni a kamera előtt, de a kis ember azt mondta, hogy nincs több szentelt tokaji bora.
„Ha öt percen belül hozol egy liter tejet, azzal megáldom a Balatont!”,
mondta aztán, mire Tondi gyorsan kért a büféstől egy dobozos tejet. Azóta is elég jó a vízminőség.
Ezután jött a karácsony, az első személyes találkozás a Mesterrel, majd havonta egy-két hétvégi tanítás Budapesten. Akkoriban úgysem kezdtem semmi értelmeset a hétvégéimmel, a tanulás, vagy mondjuk inkább, az egyetemes igazságok hallgatása, befogadása ehhez képest hasznos elfoglaltságnak tűnt.
(…) 2005 tájékán egy tanítás után a Mester párunkat elhívott egy étterembe a hegyen. Kellemes volt a hangulat, a Mester kérdezgetett mindenkit mindenféléről.
„Elegem van a szamszárából!”, fakadtam ki a mellettem ülő szanghatestvérnek. A szamszára (jelentése: létforgatag – szerk.) szóra a Mester is felkapta a fejét. Jó alkalomnak látszott elmondanom neki, ami akkoriban foglalkoztatott: „Mester, valami mást szeretnék csinálni, mint eddig.” „Mi az a más?”, kérdezte. „Valami, amit szeretek, megélhetést ad, és ami összhangban van a Tanítással is”, feleltem. „Gyere el Nepálba apácának”, javasolta a Mester komoly arccal, mi viszont nevettünk, főleg mikor elmeséltem, hogy egy éve szexmentes életet élek. „Vagy írjál rólam és a tanításokról egy könyvet!”, javasolta. „Nagyon jó könyv lenne, jól fogyna!”
(…) És a nagy „spiritours”-ban, miközben repdestem a felismerésektől, valaki más is megtalált. Egy – buddhista terminológiá-val élve – „értékes emberi test”. A Test, így neveztem magamban. Eleinte nem nagyon figyeltem rá, mígnem az első nyáron, a tíznapos elvonuláson úgy elidőztünk „tudatunk tiszta természetében”, hogy belehabarodtam. Akkor még nem tudtam, hogy a dolgok ezentúl másképp lesznek, mint azelőtt.”
Szelídítésünk színhelye Facebook oldal itt.
A könyv elérhető itt.
