Gyere haza, kicsi lány! Egy anya vallomása az elengedésről

“Gyakran jut eszembe, amit egyszer fiatalon olvastam: a gyerekek csak vendégek az életünkben. Jönnek, eltöltenek velünk egy kis időt, majd elmennek. Sajnos nem tudom már, kinek a szavai ezek, de az biztos, egy életre megjegyeztem.” Olvasónk írását közöljük, aki a lánya kirepülésével járó érzelmi nehézségekkel, az üres fészek szindróma tüneteivel küzd éppen. 

“És most, hogy kezdem anyaként megtapasztalni, fájnak ezek a szavak. Emlékszem, meséltem mindenkinek, ha szóba került a téma. Könnyen meséltem, hiszen huszonévesen babáztam először, olyan távolinak tűnt minden. Előttem volt az élet. És még előtte is. Hiszen egyedül még alig tudott menni, mindig fogta a kezem, ha elesett, felsegítettem, ha fájt, vigasztaltam.

Keveset beszélt, csak szégyenlősen lehajtotta a fejét, ha szóltak hozzá. Este meséltem neki, hiszen még a betűket sem ismerte. Az első elválásaink is simán mentek. Alig kétévesen kezdte a bölcsődét. Mintha mindig oda járt volna. Csak ha anya elmegy, hadd csukja már be ő utána az ajtót. Később együtt írtunk leckét, vittem különórára, csajos sorozatot néztünk, ha szüksége volt rá vigasztaltam és bátorítottam, olykor kiabáltam és szidtam, ha tehetetlennek éreztem magam.

Teltek az évek.

Iszonyatosan gyorsan, ahogy visszagondolok. Nem voltak nagy drámák, még tini korában sem. Tényleg, mintha csak vendég lett volna. Messze elkerültek a barátoktól csak hallomásból ismert kiskori hisztik, bolti cirkuszok, tinédzserkori lázadás. A „szeretném kifejezni önmagam” korszakot is megúsztuk egy apró piercinggel, és néhány hónapig tartó tökfekete ruhatárral.

Többnyire hagytam, hogy a feje után menjen.

Nem óvtam a széltől, nem tiltottam a barátoktól, mikor eljött az ideje, elengedtem az éjszakába. Csak mondja meg, mikor jön haza. Tudtam, hogy meg van a magához való esze, értelmes, okos lány, ha szükséges, tud jól, és felelősségteljesen dönteni.

Már nem egy születésnapot ünnepeltünk nagykorúvá válása után, még mindig nem tudta, merre induljon. Csapongott a tanulás és munka között, nem találta a helyét. Aztán egyik délután hazafelé tartva felhívtam. Előző nap állásinterjún volt. Épp a kocsiban ültem. Meg akarta várni, míg hazaérek, úgy elmondani. Másnap külföldre költözik. MÁSNAP. Még egy óra, míg hazaérek. Fojtogat a sírás. Nyelem a könnyeim. Nem vagyok egyedül az autóban, nem mutathatom.

Mire hazaértem, összecsomagolt. Szerettem volna elköltöztetni én. Hogy úgy, mint annak idején ő, becsukhassam utána azt az ajtót. Szó szerint, és átvitt értelemben is. Már egy hónapja várom.

Csak mondaná meg, mikor jön haza.

A gyerekek vendégek az életünkben. Jönnek, eltöltenek velünk egy kis időt, majd elmennek. És ez így van rendjén.”

(eni)

Ha érdekesnek találtad ezt a témát, akkor további írásokat találsz az üres fészek szindróma kérdéseivel kapcsolatban itt és itt és itt is.

Mit kezdjek az üres fészek szindrómámmal?

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>