Én például részben nekik köszönhetem, hogy lehetnek álmaim egyáltalán. Mint az előző posztomban írtam, a társadalom kőbe véste, látássérültként hogyan kell élnem, én viszont régóta azon vagyok, hogy szembe menjek a begyepesedett szabályokkal. A Braille-írás eleinte nem zavart, természetes volt, hogy azt használom.
A 22 kötetes Egri csillagok
Aztán a helyzet szép lassan, de biztosan megváltozott. Először is kezdtem egyre cikisebbnek érezni, hogy ilyen fura módon kell írnom és olvasnom. Most talán azt gondolod, hogy miért zavart ez engem annyira, hiszen az ember igenis álljon ki magáért. Csakhogy ezt az írásmódot egyre kevésbé éreztem a magaménak.
Először is azért, mert baromira terjedelmes. A nem túlságosan hosszú Pál utcai fiúk három vastag kötetet tesz ki Braille-ben. Az Egri csillagok pedig huszonkettőt. Annak idején hatalmas táskákkal megpakolva cipeltük haza édesanyámmal. Persze fontos, hogy fittek legyünk, de ennél jobb erőnléti edzést is el tudok képzelni. Braille-ben amúgy sem áll túl nagy választék rendelkezésre. Szerencsére édesanyám nagyon sokat olvasott nekem, később pedig a hangos könyvtárba is beiratkoztam. Ennek köszönhetem, hogy az olvasmány élményeim nem korlátozódtak a könyvek egy igen szűk körére.
Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ezen írás segítségével csupán egy szűk csoport tagjaival lehet kommunikálni. A többiek leveleit pedig másoknak kellett megírniuk és felolvasniuk a látássérült embereknek. Nos, ennyit a levéltitokról…
Szerencsére én nem leveleztem túl sűrűn. Az ez irányú tevékenységem a végén már csak a táborokból küldött képeslapokra korlátozódott. Ezeket viszont én magam is meg tudtam írni, méghozzá igen frappánsan. Az a szó szerepelt rajtuk szép nagy betűkkel, hogy puszi meg a nevem, a szeretteimnek pedig ez pont elég volt. Én viszont annyira frusztrált voltam a Braille miatt, hogy azt kívántam, bárcsak tűnne el a Föld színéről az írás, mint olyan.
A zöld fény váratlan fordulatot hozott
Óriási meglepetés volt, amikor egy alapítványon keresztül kaptam egy beszélő számítógépet és egy szkennert. Az életem legszebb napjai között tartom számon azt a napot, amikor megkaptam őket. Úgy éreztem, egy csapásra megoldódott az én hatalmas problémám, hiszen innentől kezdve bármilyen könyvet elolvashattam, és végre normálisan tudtam írni. Még most is előttem van a zöld fény, amivel a szkenner megvilágította az általa letapogatott lapokat. Teljesen extázisba jöttem tőle!
Azt nem lehet mondani, hogy akkoriban csupa móka és kacagás volt az életem, és ez persze a gépezésre is igaz volt. A számítógépet többbnyire tanulásra használtam, amit akkoriban csak kötelességből csináltam. A napjaimat pedig nagyrészt az töltötte ki, hogy magnóról begépeltem az órai anyagokat. Ez nem hangzik túl izgalmasan, ugye? De azért volt valami, aminek minden pillanatban örülni tudtam. Méghozzá annak, hogy immár nem a Braille segítségével kellett húznom az igát!
A világháló csodálatos világa lenyűgözött
A net eleinte egyáltalán nem érdekelt. Úgy gondoltam, hogy csupán a hülye gyerekek játszótere. Csak később változott róla a véleményem. Édesanyámhoz gyakran bementem a munkahelyére, ő pedig olvasott nekem a hírportálok cikkeiből, és képeket nézegettünk. Ez is a gyönyörű élményeim közé tartozik. Amikor pedig fordítóként kezdtem dolgozni, én is megismerkedtem a netezés alapjaival. Komolyabban viszont csak akkor merültem el benne, amikor elvesztettem azt a munkát. Kezdeni akartam magammal valamit, és arra gondoltam, hogy ez egy későbbi melóhoz is jól jöhet.
Az biztos, hogy rengeteget segít a mindennapi ügyek intézésében, és óriási dolog, hogy most már írásban is akadálytalanul tudok kommunikálni. De a net ennél jóval többet adott nekem! Milyen nagyszerű, hogy az olyan alapinfóknak, mint mondjuk a tévéműsor, egyedül is utána tudok nézni! És ha már itt tartunk, a filmekről is sok mindent megtudhatok, olyasmit is, amit egyébként látnom kéne.
Sok jó könyv már kis helyen is elfér!
Volt valami, ami nagyon hiányzott nekem, nevezetesen a könyvek. A Magyar Elektronikus Könyvtár anyagai és más hasonló tartalmak egyáltalán nem elégítették ki az igényeimet. A hangos könyvtár iránt is hasonlóan éreztem, ugyanis ekkorra már szinte mindent elolvastam, ami ott hozzáférhető volt, és érdekelt. És szkennelni se akartam. Az eléggé hosszadalmas meló, mire a teljes könyv a vincseszterre jut, nekem pedig ehhez már nem volt türelmem.
Így olyan időszak jött az életemben, amikor rengeteg újságcikket, de évente csupán egy-két könyvet olvastam el. Utólag egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Szerintem ekkor szerettem meg annyira a cikkeket, hogy végül úgy döntöttem: én is szeretnék ilyeneket írni.
Később kiderült, hogy a könyvekről se kell lemondanom. Ehhez csupán egy e-könyv olvasóra volt szükségem. Egy újabb óriási találmány! Főleg azok után, hogy egy Braille könyv akár végtelen számú kötetből is állhat. Egy ilyen kis gépen akár ezer könyv is elfér! Mondhatom, azóta nagyon jóban vagyunk, bárhova utazom, ő mindig velem jön.
Van persze problémám az e-könyvekkel is, ami nekem végül is jó lehet. Egyre több e-könyv van ugyan, de sokszor előfordult, hogy nem találtam meg, amit kerestem, főleg a magyar nyelvű könyveket. Az angolokat viszont szépen be tudom szerezni az Amazonon, és tulajdonképpen szuper, hogy így kell olvasnom őket. Később majd angolul szeretnék írni, és ehhez az első lépés az olvasás, azaz minél több kifejezést ismerhessek meg ezen a nyelven.
Már teljesen természetes, hogy a laptopomon írok, vagy a neten rendelem meg a kaját. Ettől függetlenül időnként hálát adok érte az égieknek, mert a számítástechnika tényleg kimondhatatlanul sokat ad. Egyvalamit viszont nem szeretek. Azt, hogy sokan a technikát tartják felelősnek a mai kor problémáiért. Mintha a gépeink tehetnének róla, hogy sokan rosszul használják őket! De legalább mindig akad téma a blogomra. Több posztot is írtam már arról, hogy nem a gépek miatt leszünk puhányok vagy magányosak. Sőt, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a munkánkat se fogják elvenni ezek az ultramodern eszközök, ha ügyesek és kreatívak maradunk.
Életem minden részébe beszivárgott a számítógép
Nekem persze – a feljebb részletezett okok miatt – fontos az ő jó hírnevük. De mint tudjuk, nem kell látássérültnek lenned ahhoz, hogy velük valósítsd meg az álmaidat. Sokat segít ebben a mai információs társadalom még akkor is, ha ezt is sokan szidják. Erre is tudok pár személyes példát, és lehet, hogy veled is történt valami hasonló.
„A kutya csak a kertben érzi jól magát, a lakásban szenvedés az élete. A nagytestű ebhez férfi kell, csak ő bír el vele.” És még sorolhatnám a különböző állításokat, amelyek miatt sokáig azt gondoltam, hogy soha nem lehet kutyusom. Ez nem kis szenvedést okozott nekem, mivel imádom ezeket az állatokat. Aztán az egyik portált böngészve tudomást szereztem Cesar Millan, a híres kutyaviselkedés szakértő munkájáról. Ő egyetlen mozdulattal seperte le az asztalról az összes általam ismert hiedelmet. A módszere pedig tökéletesen működik! Ezt azoknak a kutyáknak a nevében mondom, akiken sikerült azt kipróbálnom.
A gyerekneveléssel kapcsolatban is hallottam sok baromságot a neten. Ezek lényege nagyjából az, hogy a jó anya feladja az álmait, és csak a háztartással foglalkozik. Mindez elég volt ahhoz, hogy majdnem elvegye a kedvemet attól, hogy egyszer gyerekem legyen. Azt, hogy ez csak majdnem történt meg, a terapeutámnak köszönhetem, és persze annak a sok-sok inspiráló cikknek, amit a neten találtam a témával kapcsolatban.
A pályaválasztásom kérdése is a számítógép segítségével alakult így. Miután a fordítói munkám megszűnt, lett egy másik melóm, amiről azonban hamar kiderült, hogy nem igazán nekem találták ki. Sokáig csak azt tudtam, mit nem akarok csinálni. És hogy mégis mit szeretnék, arra a neten való böngészés során jöttem rá. De erről részletesen egy későbbi posztomban írok majd.
LIU LIU első, nálunk közölt írása itt érhető el >>
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
