„Folyt a könnyünk, ahogy bámultuk a panorámát” – Városból falura mentem (2.)

Városból falura mentem 2.

Amikor egy hirdetési felületen megtaláltuk a lehetséges otthonunkat, valami hihetetlen izgatottság lett úrrá rajtunk. Csodával határos volt a felismerés, hogy létezik olyan hely, olyan ház, amely az összes kritériumunknak megfelelhet. Városból falura költözhetünk.

Gyorsan eldöntöttük, hogy nekünk ezt saját szemünkkel is látnunk kell, és belefogtunk az utazás tervezésébe. Ekkor már nagyon türelmetlenek voltunk, hiszen az azonnalit is későnek éreztük. Végül a következő hétvégét szemeltük ki. Olyan hosszú soha nem volt még egy hét, mint akkor.

Végre otthonunk lesz, az első közös.

Fel sem fogtuk, hogy a mi, gyermekkorban feléledt szerelmünk, hosszú évek kihagyása után nemcsak bennünk élhet tovább, hanem 54 évesen lesz egy házunk, egy otthonunk, melynek minden zuga rólunk szólhat, nekünk létezhet.

Nem volt kérdés, hogy a természethez közel legyen.

Azt akartuk, hogy az érzéseinknek szabad járása legyen, mint az őszi szélnek a lankákon. Azt akartuk, hogy annyi nehéz év után részesei legyünk egy varázslatnak, ami sosem múlik el.

Azt hiszem, azon a héten, míg el nem indultunk a nagy útra, nem sokat aludtunk. Álmodoztunk, tervezgettünk és reménykedtünk. El akartuk hinni, hogy a boldogság elérhető ott, és egy olyan élet is, amit elképzeltünk magunknak.

Az út, mely az új lehetőségeket kecsegtette, euforikus és mesebeli érzésekkel várt minket.

Úgy éltük meg ezeket az órákat, mint a fiatal házasok, akik az életük kezdetén állnak és fészket rakni készülnek. Igen, mi is fészket akartunk rakni, olyat, amely tiszta és igaz. Ahol nem vetődnek a teraszra a múlt árnyai, és ahol a szemünkben a könnyek, a boldogság könnyei lehetnek csupán. Erre a helyre nem akartunk vinni semmilyen fájdalmat az egymás nélkül töltött időszakból. Felejteni akartunk, új emlékképekkel gazdagodni.

Ha valaki ismeri a zalai tájakat, tudni fogja, hogy nem túlzok akkor, amikor azt mondom, hogy ezen a vidéken olyan járni, mint Alice-nak Csodaországban. Még csak éppen a közelében járunk, de már érezni lehetett a lágy fuvallatot, mely szelíden köszönti az érkezőket. Hatására melegség járja át a szívet, majd könnyes lesz a szem, miközben előtárul a kis dimbes-dombos vidék, ahol az erdők sűrűjében egy különleges élővilág rejtőzik. Megbabonázódtunk, mire a kis öreg házikó elé értünk.

Megbeszéltük, hogy a ház akkor nem kell, ha belépve dohos, vizes, omladozó.

A járdán lépkedve imádkoztam, hogy csak ne legyen ilyen. Az épület, bár régi építésű, mégis az állapota várakozáson felüli volt. Láttuk, hogy sok munka lesz vele, mire felveszi a mi stílusunkat, de az alapokat jónak ítéltük, így körbejárva, közelebb kerültünk a döntéshez. A házra, a széles udvar közepén álló vén diófa vigyázott, és tette vadregényessé azt, amit még nem láthattunk tőle.

A telek enyhén lejtett, hiszen egy dombtetőt foglalt el.

Így kissé térdet hajlítva araszoltunk feltérképezni a birtokot, mely majd félhektárnyi. Találtunk rajta pajtát, ólakat, gyümölcsfákat, kutricát, füstölőt, és megannyi fura tákolmányt, régi szerszámokat. Még a régi tulaj gumicsizmáit is felfedeztük, mintha tudta volna, hogy ide városi emberek jönnek, akiknek ebben híja lesz. „Hadd legyen nekik, no, míg be nem szerzik a saját bejáratút maguknak!”

Abban a percben, amikor befejeztük a körbejárást, eszembe jutott az a motivációs gondolat, hogy két ember létezik. Az egyik hisz a csodákban, a másik jobban járna, ha hinne. Nem volt kérdés, hogy mi melyik csoportba tartozunk.

Felgyalogolva a dombtetőn álló házhoz kissé fújtatva, a párommal szinte egyszerre fordultunk vissza arra, amerről érkeztünk, és úgy, ahogy voltunk, tátva maradt a szánk és hevesebben dobogott a szívünk.

Nem szégyellem, abban a pillanatban elfelejtettük, hogy mi már vén rókák vagyunk és egymásba kapaszkodva, arcunkon patakokban folyt könnyekkel bámultuk azt a panorámát, ami felülmúlta az addig látottakat.

Percekig csak gyönyörködtünk és közben az elménk világos jelzéseket küldött a lelkünknek. Pár néma perc után, kissé megnyugodva egymásra néztünk, és mint akikre rászámolnak, mondtuk ki egyszerre: nekünk kell ez a ház!

Aki volt már hasonló helyzetben, tudhatja, mit éreztünk.

A nagy boldogság közepette egy szemvillanás alatt lepörgettük, hogy ez az otthon a jelenlegi lakóhelyünktől 400 kilométerre van, és senkit az égvilágon nem ismerünk.

Eszünkbe jutott, hogy vajon mennyi lesz az az idő, melyet itt eltölthetünk, és a család vállalja-e a hosszú utat, ha látni akar bennünket?

És megannyi kétely a tarsolyban, mely felrázta a vérkeringésünket. Pillanat töredékében, váltott zuhanyként értek minket a gondolatok, a jó és rossz érzések, a félelmeink, a vágyaink, az otthon melege utáni sóvárgás, az új kalandok titokzatossága és a mérhetetlen élni akarás egy szebb jövőben.

Aztán egymás ölelésében megnyugodva, boldogan adtuk meg magunkat a helynek, mely tudtuk, hogy megszámlálhatatlan csodával vár ránk.

herdika  (Folytatjuk…)

„Az idővel szálltunk harcba, feldúlva a megszokást” – Városból falura mentem (1.)