Főállású anya voltam, de most mihez kezdjek magammal?

Egy főállású anya élete idővel más irányt vehet
Egy főállású anya élete idővel más irányt vehet

Minden élethelyzetnek vannak nehézségei, árnyoldalai. Az se egyszerű, ha egy nő feladja a karrierjét, és otthon marad gyerekeket nevelni. Öröm és boldogság, amíg tart, csodálatos látni a gyerekek fejlődését, visszaigazolást kapni egy életen keresztül, hogy az ember jó munkát végzett. De a gyerekek egyszer felnőnek, és akkor ott a nagy kérdés: mihez kezdjek magammal?

Három csodás gyerekem van. Felnőttek.

Ez volt a múlt. Nálunk a hagyományos családmodell vált be, és működik jól mind a mai napig. Cikkek sokasága szól arról, hogyan lehet egy nőnek összeegyeztetni az anyaságot és a karriert. Valóban nagyon nehéz lehet, folyamatos bűvészkedés az idővel, hiányérzet, hogy ahol éppen nem vagyok, ott szükség lehet rám. Így képzelem. Mert én abban a szerencsés – mai napig így érzem – helyzetben voltam, hogy hosszú-hosszú évekig otthon maradhattam a gyerekekkel, és a férjem a saját cégével bőven megteremtett számunkra mindent, amire szükségünk volt.

Ennek azért volt ára, mert amikor a gyerekek kicsik voltak, ő napi 16 órát dolgozott. Ennyi munka után nyilván nem kértem arra, hogy mosogasson vagy porszívózzon. Úgyhogy

nálunk az lett a leosztás, hogy ő az anyagi hátteret biztosítja, én pedig az otthoni ügyeket viszem, beleértve a gyerekek körüli teendőket.

Szerencsére ez nem ment a gyerekek és apukájuk közti kapcsolat rovására, mert sok közös programot szerveztünk: utazásokat, biciklizést, színházat és nagy, társasági összejöveteleket.

De a hétköznapokban én voltam ott. Ráadásul úgy emlékszem, abban az időben jött be egy olyan jogszabály, hogy a három vagy annál több gyerekes családokban az édesanya a legkisebb gyerek 12 éves koráig otthon maradhat. Mi ezt a megoldást választottuk, és soha, egyetlen percig se bántuk meg. De most már felnőttek.

Kezdtem rájönni, hogy ez nem lesz mindig így.

Pontosan emlékszem az időszakra, amikor tudatosulni kezdett bennem, hogy ez be fog következni, és a gyerekek előbb-utóbb kirepülnek. A kisebbik lányom 10 éves lehetett, én pedig 45. Az első gondolatom az volt, hogy jó lenne szülni még egy babát.

Úgy éreztem, ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek: a gyereknevelés.

El is tudnánk tartani, a kisebbik lányom úgyis mindig reklamált, hogy neki nincs kistestvére. Igen, de közben a család élete már átalakult, a babás programok helyét átvették az egyéb elfoglaltságok, nyaralás, síelés, biciklizés, színház, különórák. Én pedig 45 éves voltam, nem akartam ilyen korban gyereket szülni, többek között a sok kockázat miatt sem. Nem mertem volna bevállalni, hogy a jól működő rendszerünk ennyire átalakuljon, vagy ne adjisten megrogyjon!

Elkezdtem besegíteni a cégünk ügyeinek intézésébe.

Jó érzés volt, hogy valamennyi terhet le tudtam venni a férjem válláról. Ez hol több, hol kevesebb elfoglaltsággal jár, de mivel egy tervező cég, a bölcsész diplomámmal csak az adminisztratív dolgokba tudok belefolyni. Bár ez a mai napig fennálló feladatköröm, a személyes útkeresésemben nem játszik túl nagy szerepet.

Kapcsolódtam az eredeti végzettségemhez.

Sok mindennel próbálkoztam. Elvégeztem egy kétéves, kiadói szerkesztői posztgraduális képzést. A magyar szakon belül, amit réges-régen végeztem, mindig is érdekelt a nyelvészet, a helyesírás, a stilisztika. A gyerekek születése előtt muzeológusként dolgoztam, és a szerkesztői képzés elvégzése után felkerestem egy régi kollégámat, akivel jól tudtunk együtt dolgozni, és ő azóta egy kis kiadót vezetett. Tudott nekem munkát adni, és szerkeszthettem nála néhány könyvet, amit akkor nagyon élveztem. Aztán kevesebb lett a feladat, ő pedig hirtelen meghalt, másnál már nem is kopogtattam szerkesztői munkáért.

Arccal a pszichológia felé!

Aztán szembejött valami, amiről akkor úgy éreztem, hogy nekem találták ki: önkénteseknek indított képzést egy gyerekek és fiatalok hívásait fogadó telefonos lelkisegély-szolgálat. Azt gondoltam,

ez igazán nekem való: végülis a gyereknevelésben jó vagyok, a pszichológia mindig érdekelt, talán tudok segíteni.

A családom eleinte féltett, hogy a túlzott empátiámmal nagyon megviselnek majd a bajok, a tragédiák, amikkel ott szembesülök. Én mégis elvégeztem a képzést.

Nagyon jól éreztem magam ott is, és később a munkában is. Három évig csináltam, de valószínűleg nem a legjobb idősávot választottam. Napközben tudtam vállalni ügyeletet, de ilyenkor inkább az iskolaidőben hülyéskedő gyerekek telefonáltak, ezért ritkán volt részem igazán tartalmas beszélgetésekben, amikor azt érezhettem, hogy valamit tényleg tudtam segíteni. Úgyhogy belefáradtam.

Ezután egy mediátor képzés következett. Ide is a pszichológia, az emberek iránti érdeklődésem vezetett. A tanfolyamot nagyon élveztem, de végül ezt a munkát nem próbáltam ki.

Majd rátaláltam az Otthon Segítünk Alapítványra. Az ő célkitűzésük, hogy kisgyermekes szülőknek segítsenek, ha elakadnak a gyermekgondozás útvesztőjében, ha túlterheltek, vagy nem tudják ellátni a háztartást és a gyerekeket. Ilyenkor szükségük lehet egy tapasztaltabb ember tanácsaira, vagy csak néhány emberi szóra. Elvégeztem ezt a képzést is, és el is kezdtem járni egy anyukához, aki egyedül nevelte a pici ikerbabáit.

Ekkor azonban úgy alakult az életünk, hogy egy ideig ismét nagyobb szükség lett rám. Pedig élveztem a babázást, de az egyértelmű volt, hogy ha a saját gyerekeimnek szükségük van rám, akkor az az első. Közben rájöttem, hogy azt a boldog időszakot, amikor az én gyerekeim voltak kisebbek, velük „babázhattam”, őket gondozhattam, úgysem hozza vissza semmi. Ez már mindenképpen más.

A divat mindig is érdekelt.

Egész életemben imádtam a szép ruhákat, cipőket, szeretek vásárolni, boltokban nézelődni. Folyamatosan figyelem a nőket, értékelem, ha valaki ízlésesen válogatja össze az outfitjét, és sokszor értetlenül állok azelőtt, hogy az emberek néha mennyire nem tudnak az alkatuknak, koruknak, alkalmaknak megfelelően felöltözni. Meggyőződésem, hogy ez elsősorban nem pénz kérdése, hanem igénytelenség, ízlés nélküliség. (Nyilván nem arra gondolok, akinek a napi betevő falatért is küzdeni kell.)

Régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy jó lenne ezt a világot kicsit jobban megismerni, kicsit közelebbről látni. És ha még ezzel tudnék később foglalkozni!

Milyen jó lenne például segíteni a korombeli nőknek, hogy ízlésesebben, fiatalosabban, bátrabban merjenek öltözködni!

Tavaly ősszel elkezdtem járni egy stylist, majd ennek folytatásaként haladó stylist képzésre. Végre be tudtam lesni a kulisszák mögé, meg tudtam ismerkedni a divat világával. Arra azonban rájöttem, hogy ebbe sokkal több energiát és erőfeszítést bele kellene tenni, hogy minimális esélyem legyen a szakma közelébe kerülni. Úgyhogy ez is csak hobbi maradt.

Munkát vállalni, vagy mégse?

Nagy ritkán eltévedtem 1-2 állásinterjúra is. Gondoltam, hogy például részmunkaidős recepciósként dolgozhatnék valahol. Ilyen munkákra nyilván rengetegen jelentkeznek, és persze soha nem engem választottak. Közben fokozatosan rájöttem, hogy már nem is szeretnék kötött munkaidőben dolgozni. Ennyi itthon töltött év után nagyon nehezen tudnám már ezt megszokni.

De akkor mihez kezdjek?

Az elképzelt foglalatosságokkal kapcsolatban az egyik legfontosabb szempont volt, hogy emberek között legyek. Erre és a viszonylagos kötetlenségre egyaránt valamilyen önkéntes munka lenne a legmegfelelőbb. Rengeteg mindenben gondolkoztam, de sajnos

még nem találtam meg azt az ügyet, ami megszólít, amit teljes mellszélességgel tudnék képviselni.

Nagyon sok a szempont, amit figyelembe kell vennem. Ismerem a korlátaimat, van sok olyan nemes ügy, ahol bizony szükség lenne a segítő kézre, csak én nem érzem magam alkalmasnak bizonyos feladatokra. De bízom benne, hogy egyszer rám talál valami!

50 fölött is jöhet egy új szerelem!

Úgy, ahogy két és fél éve rám talált a nagy szerelem: a jóga. Úgy érzem, kezdek magamra találni. És ebben nagyon sokat segített és segít a jóga! De erről majd később.

Az elmúlt évek tanulságai, avagy pótcselekvés vagy önkiteljesítés?

Érdekes, hogy amikor elkezdtem elfoglaltságot keresni a főállású anyaság utáni időszakra, úgy éreztem, hogy bármi más csak pótcselekvés. Pótcselekvés, hogy ha már nem csinálhatom azt, amit legjobban szeretek, ami boldoggá tesz, tudjak valamit kezdeni magammal. Emlékszem,

amikor a gyerekek kicsik voltak, rengetegszer jutott eszembe a fausti mondat: „Állj meg, ó, pillanat!”

Szívesen megállítottam volna az időt. (Mai napig, ha látok néha az utcán egy szimpatikus anyukát az édes kis gyerekével, legszívesebben odamennék szólni neki, hogy élvezze ennek az időnek minden pillanatát, mert úgyis olyan gyorsan elrohan! De persze sose mentem oda.)

Az utóbbi években elgondolkoztam, ki is vagyok én.

Erre mindig csak olyan válaszok voltak a fejemben, hogy a gyerekeim anyukája, a férjem felesége, anyukám lánya vagy a húgom testvére. Mindig csak mások viszonylatában tudtam magam meghatározni. Mostanában ez is változik. Nem tudom egy szóval kifejezni, de haladok ezen az úton, és közben napról-napra egyre jobban érzem magam. Ha időnként megoszthatom a gondolataimat veletek az 50folott.hu-n, az már tényleg hab a tortán!

Most, ahogy erre a cikkírásra készültem, megjelent egy kép előttem a gyerekeimmel való viszonyomról, a kapcsolatunkról. Olyan, mintha sárkányokat reptetnék: a kis sárkánykáim röpködnek, de összeköt bennünket a szeretet szála. Bár ez kicsit patetikus, de én boldog vagyok, hogy ezeket a zsinórokat a kezemben tarthatom.

Judszon

Amikor előnyt jelent a kor és a három gyerek – Interjú egy ötvenes pályakezdővel

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>