A szüleimmel egy lakásban, abban a kiszámíthatatlan, érzelmileg labilis miliőben nem tudtam volna felkészülni az érettségire. Apám ki is jelentette, hogy nem hajlandó tovább taníttatni, úgyhogy tisztában voltam azzal, kezembe kell vennem a sorsomat.
Érettségi után elmentem dolgozni.
Majd rövidesen megismerkedtem egy férfivel, akivel őrült módon egymásba szerettünk és hamarosan összeházasodtunk. Azonban a boldogságunk nem tartott sokáig. Az elkövetkező években a férjem rendszeresen csalt más nőkkel, elhanyagolt, sőt a veszekedések során több alkalommal is megütött. Elváltunk. Később ismét férjhez mentem. Ez a házasság sem tartott sokáig, mivel kiderült, hogy egy élősködő, zsarnok, fizikai-lelki terrort alkalmazó pszichopatához mentem hozzá.
A továbbiakban is elsősorban szociopata, narcisztikus, zsarnok férfiakkal létesítettem párkapcsolatot. Mivel a bántalmazások eltorzították a belső mágnesemet, így olyan torzult lelkivilággal rendelkező egyéneket vonzottam be az életembe, akik kísértetiesen kopírozták a múltban megélt mintázatokat. Emiatt nem voltam képes egészséges párkapcsolatokat létesíteni.
Társfüggő, kodependens ember lettem.
Szeretetkoldusként állandóan mások elismerésére, szeretetére, dicséretére vágytam. Mivel soha nem tudtam saját magamat feltétlenül szeretni és elfogadni, így a szeretetmorzsákkal is jóllaktam. Azt gondoltam, ha elég okos, sikeres és szép leszek, akkor majd biztosan jobban fogom becsülni és tisztelni magam, és mások is biztos jobban fognak majd értékelni. De hiába végeztem el munka mellett levelező tagozaton az egyetemet, és szereztem meg iszonyú erőfeszítések árán a PhD fokozatot, állandóan küzdöttem az értéktelenség és a kisebbrendűség érzésével.
Hiába volt a sok erőfeszítés, az áhított belső békét és harmóniát sehogy nem tudtam megélni. A mindennapjaimat kitöltötte az alaptalan szégyenérzés, a magány és a kirekesztettség érzése.
Az agyam szinte állandóan kattogott a gyermekkorban történt eseményeken, amiket folyamatosan újraéltem, és minden áldott nap feltettem magamban a szüleim felé a nagy kérdést: miért? MIÉRT?
Sokszor hagytam, hogy az emberek bedaráljanak, manipuláljanak, maguk alá gyűrjenek.
Ha valakivel konfliktushelyzetbe kerültem, soha sem tudtam saját magamért kiállni, csupán szánalmasan és magatehetetlenül védekeztem a gyermekkorban rögzült módon, képletesen szólva karjaimat az arcom elé helyezve, ahogy a fakanalas verések ellen védtem magam.
Mindezek mellett depresszióra is hajlamos voltam, sokszor gondoltam a halálra. Néha még az öngyilkosság gondolata is átsuhant rajtam. Persze ezt soha nem tettem volna meg, soha nem adtam volna fel.
A harmincas éveim végén kezdtem el keményen dolgozni magamon.
Nem akartam a hátralevő életemet ilyen megtört belső világgal leélni. Elhatároztam, hogy a saját magam legjobb barátnője leszek, és élvezni fogom a saját társaságomat. Gyengéd leszek magammal, szeretni és értékelni fogom magamat úgy, ahogy vagyok, feltétel nélkül.
Természetesen ez nem ment egyik napról a másikra. Ez egy folyamatos és tudatos munka volt, aminek első lépéseként megbocsájtottam a szüleimnek. A megbocsájtás feléjük nem egy érzés volt, hanem egy döntés, amit minden áldott nap meg kell hoznom.
A megbocsájtás nem hozott létre feltétlenül kapcsolatot a szüleim és közöttem, ezt a saját lelki békém érdekében kellett megtennem. Ráadásul úgy, hogy
apám és anyám a mai napig nem ismeri el, hogy mit tettek velem. Tagadják, bagatellizálják a múltat, és természetesen engem hibáztatnak, hogy régen milyen rossz, gonosz kislány voltam.
A húszas, harmincas éveimben meg is szakítottam velük a kapcsolatot, mert gyűlöltem őket, és képtelen voltam a megbocsájtásra. Amióta meghoztam ezt a döntést, hogy megbocsájtok nekik, az irántuk érzett gyűlölet elmúlt. Mostanra sikerült kialakítanom velük egy élhető, távolságtartó, protokoll kapcsolatot.
A gyógyulásom második lépcsőfokát az a felismerés jelentette, hogy én vagyok a felelős a belső mágnesem állapotáért. Lehet, hogy ez a mágnes a múltam miatt torzult és deformált, de most már az én kezemben van a kalapács, és tudok változtatni a formáján.
Nem tetszeleghetek állandóan magam és mások előtt az áldozat szerepében.
Nem sajnálhatom magam egy életen át. A szüleimet sem lehet felelőssé tenni a felnőttkori életem minden egyes negatív történéseiért. Tehát lelki értelemben is kezembe kellett venni a sorsomat.
Rájöttem, hogy a szenvedések igenis jobb emberré tettek. Az életemben a szenvedés szolgáltatta azt a tüzet, aminek segítségével a belső mágnesem formáját át lehetett alakítani. Észrevettem a belső értékeimet. Rájöttem, hogy szeretetreméltó vagyok. Empatikus emberként érzékeny vagyok a külvilágra, így könnyen megértem sorstársaimat, akik bántalmazó közegből jönnek, adott esetben lelki támaszt is tudok nekik nyújtani.
A segítségnyújtás is gyógyír a lelkemnek.
Amikor szeretetet és figyelmet adok, annál több jó dolgot kapok vissza. A gyógyulásomat elősegítette még az is, hogy egyre több időt töltöttem a természetben, sokat olvastam, de mindezek felett a legjobb terápia volt a naplóírás.
Miután kiírtam magamból visszamenőlegesen is a rengeteg fájdalmat, traumát, szabályosan éreztem, hogy lezártam az adott életszakaszt.
Eközben éreztem, hogy egyre szabadabbá válok, mintha súlyos koloncok estek volna le a lelkemről, ahogy írott szavakká formáltam az alaktalan, sötét érzéseimet.
Egyre jobban megbékéltem önmagammal, és az engem körülvevő világgal. Mostanra már sikerült a belső harmónia, az öröm és megelégedettség útjára lépnem. Ebben számomra a hit is sokat segített, élő hitű keresztény vagyok. Amit még fontos megemlítenem, hogy
egyedül neveltem fel az első házasságomból származó három gyermekemet, akik számára mindig igyekeztem vidám, megértő, szeretetteljes hátteret nyújtani.
Igyekeztem olyan anya lenni, amilyen édesanyát én mindig is szerettem volna. Tehát ha hordozott is a családom egy súlyos generációs örökséget a bántalmazást illetően, végre sikerült lezárnom a kört.
Hogy hol tartok most?
A sikeres belső munka meghozta gyümölcsét. Végre boldog és kiegyensúlyozott házasságban élek egy olyan férfivel, aki feltétlenül szeret, tisztel és becsül. Ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy sikerült-e teljesen feldolgozni a gyermekkorban ért sérelmeket, akkor a válaszom: nem.
Már biztosan tudom, hogy ezeket a sebeket egy életen át hordozni fogom, sosem fognak teljesen meggyógyulni. Azonban a jövőt illetően reményt és erőt adnak Müller Péter következő gondolatai: „Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal – tragédiái érlelik naggyá.”
Amarillisz
„Drága anyucikám, nagyon kérlek, ne verj meg!” – Bántalmazott gyerek voltam (1.)
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
