A családon belüli erőszak, a bántalmazott gyerek szenvedése szerencsére ma már nem számít tabunak, és sajnos nagyon sok embert is érint. A gyermekkorban szerzett lelki sebeink egy életen át fájdalmasan lüktetnek, megnyomorítva életünket. Sok hasznos olvasnivalót találhatunk ebben a témában, de leghitelesebbek azok az írások, amelyek közvetlenül az elszenvedők tollából származnak.
Amikor a mások által megélt tapasztalatokról olvasok, érzem, hogy nem vagyok egyedül. Most engedjétek meg, hogy én is megragadjam a virtuális tollamat és megosszam veletek, miket kellett elszenvednem gyermekkoromban, ezeknek milyen hatása lett a felnőttkori életemre, és hol tartok most a sérelmek feldolgozásában.
A 70-80-as évek átlagos, panellakó családjában nőttem fel.
Gyermekkoromban ösztönösen szerettem, tiszteltem a szüleimet, különösen az édesanyámért rajongtam. A szüleim megadtak minden alapvető dolgot, csak a legfontosabbat nem, ez pedig a feltétel nélküli szeretet. Szigorú, elvárásokkal teli, szankciókban dúskáló légkörben nőttem fel. Én pedig folyamatosan igyekeztem megfelelni a szüleim elvárásainak, hátha akkor jobban fognak majd szeretni és több figyelmet kapok.
Az általános iskolában jó tanuló voltam.
Szavaló és prózamondó versenyeket is nyertem. Azonban soha semmiért nem dicsértek meg, ellenben minden, a szüleim szerinti rossz dologért verés és üvöltözés járt. Anyám mindenféle apró dologért jó alaposan elvert fakanállal. Egy alkalommal, amikor kilenc éves lehettem, kaptam egy hármast magyarból. Pánik tört rám az iskolában, előre rettegtem a fakanalas ütlegeléstől.
Azzal próbáltam anyámat kiengesztelni, hogy rajzoltam neki egy szép képet virágokkal meg tündérrel.
Ráírtam a képre, hogy „Édes, drága anyucikám, nagyon kérlek, ne verjél meg!” Azonban, hiába készítettem a szép rajzot, mégis megkaptam a szokásos verést.
Egy másik alkalommal a liftgombbal játszottam, ezért az egy szinttel lejjebb lakó szomszéd nem tudta hívni a liftet. Amikor ez apám tudomására jutott, a lakásban szíjjal vert el az engedetlenségemért. Néha, amikor anyám fakanállal ütlegelt, előfordult, hogy apám fogta őt le ezekkel a szavakkal: hagyd abba, mert megölöd ezt a gyereket!
A verések során csak arra volt erőm, hogy a sarokba kuporodva védjem magam az arcom elé helyezett karommal.
Utána persze tele voltam hurkákkal, kék-zöld foltokkal. Anyám és apám megtiltotta, hogy bárkinek beszéljek a történtekről. Az ellenőrzőmbe több alkalommal írtak felmentést a testnevelés óra alól, hogy meg ne lássák a bántalmazás nyomait a tanárok. Bocsánatot tőlem soha, semmiért nem kértek, kifelé folyamatosan úgy viselkedtek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és mintha mindezek a szörnyűségek soha nem történtek volna meg.
Abban a tudatban nőttem fel, hogy teljesen normális, ami történik velem.
A szüleim a jók, én pedig rossz vagyok, ezért valószínűleg megérdemeltem a verést. Már akkor kialakult bennem a torz önértékelés. Mérhetetlen szeretethiány jellemzett. Valóságos űrt éreztem lelkem mélyén az elmaradt szülői simogatások, ölelések helyén. Nem is beszéltem a velem történtekről senkinek.
Egyetlen menekülés adódott a számomra azokban a fájdalmas években: faltam a könyveket.
A mesék és a történetek álomvilágában éltem. Miután elolvastam a Hetvenhét magyar népmese című könyvet, szinte azonnal újrakezdtem az olvasását. Azonosultam a pozitív karakterrel bíró mesebeli szereplőkkel, akik nemes lelkűek voltak, nemes célokért küzdöttek, és ha el is buktak egy időre, a végén minden jóra fordult.
Kamaszkoromra lázadó, szeretetéhes lány vált belőlem.
Azokban az években elsődleges bántalmazóm az apám lett. Anyám inkább a háttérben maradt, de soha nem állt ki mellettem, és talán sokszor még élvezte is a helyzetet, amikor apám ellen hangolhat.
Apámtól pedig majdnem naponta kellett hallanom, hogy mennyire gyűlöl engem, egy szemét, élősködő parazita vagyok, akit maximum tizennyolc éves koráig hajlandó elviselni a lakásukban.
Utána mindenképpen el kell takarodnom onnan. A szüleim a kákán is a csomót keresték, mindenbe belekötöttek, semmi sem volt jó nekik, bárhogy viselkedtem, bármit is tettem.
Álláspontjuk szerint mindig mindenért én voltam a hibás, ezért természetesen soha nem kértek tőlem bocsánatot semmiért, és soha nem beszéltük meg, hogy miért tartanak elviselhetetlennek. Szerintük az voltam, és kész. Pedig a kedvükért még sütni-főzni is megtanultam, és gyakran kitakarítottam a teljes lakást.
Sokszor igyekeztem a kedvükben járni, hogy legalább öt percig kapjak egy kis szeretetet, egy kis elismerést, egy kis ölelést, simogatást. Főleg az apámtól. Szeretetkoldussá váltam.
Hiába nyertem a gimnáziumban is tanulmányi versenyeket, továbbra sem dicsértek meg soha semmiért.
Az egyik gimnáziumi barátnőm emlékszik egy olyan esetre, amikor gumipapucs nyomokkal a testemen tornáztam. Mindez odáig vezetett, hogy tizenhat éves koromra bulimiás lettem. Amikor apám észrevette, mit csinálok az étellel, mindig megvert. Őrületes pofonokat kevert le, közben szitkozódva, szidalmazva lengette az öklét előttem. Sokszor úgy beállt a nyakam az ütlegelések nyomán, hogy hetekig nem tudtam mozgatni a fejem. Elzárta előlem egy kulcsos szekrénybe a finomságokat, amiket szerettem. Engem ez sem állított meg, több alkalommal elloptam a kulcsot, vállalva a veréseket és a bántalmazásokat.
Léket vertek belém.
Nem találtam a helyem az életben, gyűlöltem otthon lenni. Kialakult bennem az elvetettség érzése, nem volt semmi önbizalmam, nem volt otthonom, nem volt támaszom. Felesleges, gyűlöletre méltó embernek éreztem magam a szüleim lakásában. Így még jóval az érettségi előtt elkezdtem tervezni, hogyan szabadulok meg onnan…
Amarillisz Folytatjuk…
„Egy zsarnok pszichopatához mentem feleségül.” – Bántalmazott gyerek voltam (2.)
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
