Döntöttem: elég volt a városi doboz-életből!

Egy kertes házban kitágul a világ.
Egy kertes házban kitágul a világ.

Az egész úgy kezdődött, hogy tavaly nyáron elmentem a kőbányai Oázisba új balkonládákért. Vigyorogva sétáltam végig a kültéri cserepek közt, a függő epernél, ami állítólag folyton termő, megdobbant a szívem. Aztán amikor az épületbe lépve megpillantottam a kis kerek, zöld grillezőt, hirtelen beszűkült a világ, a mosoly az arcomra fagyott, és váratlanul elöntött egy szökőárszerű bánat. Talán könny nem csordult ki, de mindenesetre rádöbbentem, hogy nekem ilyenem soha nem lehet.

Félreértés ne essék, nem a tárgy volt, ami ekkora hatással volt rám, hanem az életérzés, amit számomra képviselt. Amit barátoknál, ismerősöknél tapasztaltam, a szabadság, a friss levegő, a zöld fű, a locsolóslag, a kapa meg a gereblye. A szomszéd fűnyírója, a déli nap sugára, az ebéd utáni szunyóka a diófa alatt, a friss gyümölcs a fáról, a tavaszi primőr a tőről.

A kerítés melletti egres

Ahogy mélyebbre mentem a gondolatok örvényében, rájöttem, hogy valójában az hiányzott, amit nyaranta a nagyszülőknél átéltem Békáson. Amikor felballagtunk a hegyre a kavicsos, olykor eső mosta úton, beköszönve Juliska néninek s Bobi kutyájának a parasztházba. A kertbe lépve a kerítés melletti egrest megkóstolva, gyönyörködve a három meggyfa alatt megbúvó epreken s ribizlibokrokon.

A faházhoz érve, ahol akkor még víz sem volt, a betonplacc közepén kövér, zöld hernyókkal tarkított sárgabarackfáról a legnagyobb gyümölcsöket leszaggatva, majd rohanva a hatalmas cseresznyékkel teli fák alatt kialakított homokozóba. Ahol számtalanszor segítettem a nagymamát szőlőt kacsolni, s néztem a nagypapát permetezni és kapálni. Szedtem a málnát a kert végében a pókoktól hemzsegő budi mellett, tusoltam a hosszú kert közepén álló hordóból kiömlő, langyos esővízben.

A kis kerek, zöld grillező

Azóta persze eltelt vagy negyven év, s amíg nem láttam meg a kis kerek, zöld – s tegyük hozzá, egyáltalán nem praktikus grillezőt -, nem is jöttem rá, hogy ez mennyire hiányzik. Ezek szerint az apró főzőeszköz ugyanaz volt nekem, mint Proustnak a madeleine keksz. Érdekes dolog a tudatalatti. Megőriz mindent, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban feldobjon egy képet, egy emléket, egy ingert, ami kibillenti az embert a komfortzónájából.

Mert ott és akkor én elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, én bizony eladom a belvárosi lakásomat, és kertes házba költözöm. Aztán teltek a napok meg a hetek, s én egyre jobban beleéltem magam abba, hogy tulajdonképpen sok-sok éven át saját magam foglya voltam. Négy fal közé bezárva, parányi balkonkerttel és egy konyhaablakkal. Ahol a magról nevelt bazsalikom vagy zsálya jelentette a kevés zöldet, a menekvést a betonrengetegből, persze a hétvégén kötelező erdei túrákon kívül.

Szabadban főzni a vacsorát

Egyre jobban kezdett zavarni, hogy esténként, munka után egy dobozba jövök haza, eszem, sorozatot nézek és készülök a másnapra. Pedig kapirgálhattam volna egy kertben is, gondosan öntözve a paradicsomot, a répát, a cukkinit, a fűszernövényeket vagy a ribizlit, áfonyát és egrest. A vacsorát és hétvégi ebédet a szabadban készíthettem volna, tűzön pirítva a húst, bográcsban főzve a levest, grillrácson készítve a zöldségeket. A fűnyírás gondolata nem riasztott el, a hólapátolás sem, én ezeket mindig is kellemes testedzésnek véltem.

Annyira, hogy például tavaly télen, amikor a nyolcadik kerületben is esett egy kevéske hó, reggelente alig vártam, hogy korán kiosonhassak a gangra és leseperjem a havat folyosóról. Egészen a két lakással arrébb lakó Józsi bácsiig, nyugodjon békében, csak hogy én lehessek a házban az első, nem mintha ezt bárki figyelte volna.

Egyre több érzés és emlék tört fel a lélek legmélyebb bugyraiból, ahova a jelek szerint gondosan becsomagoltam, és évtizedeken át lakat alatt őriztem azokat. Eszembe jutott, hogy a külföldön töltött gyerekkori évek során sokat utaztunk és költöztünk, s én egyszer kijelentettem anyámnak, hogy ha felnövök, sosem fogok pénzt pazarolni egy lakásra, mindig úton leszek. Anyám persze mosolygott és elmagyarázta az otthon, a fészek melegének fontosságát, amit nyilván nem vettem komolyan. Már igen fiatalon is a saját fejem után mentem. Lakás? Soha! Csak az utazás! Ez volt a mottóm akkoriban.

Egy kertes ház, ahol megteremtem a saját világomat

Aztán úgy harmincöt évvel és három kontinens megtekintése után, épp az ötvenedik születésnapon túl rá kellett döbbennem, hogy gyökeret akarok ereszteni. Most van egy lakásom, anyu után örököltem. Ha ez nincs, soha nem lett volna módom sajátot szerezni. Itt összegyűlt a sok évtizedes családi történelem, annak az összes pozitív és negatív vonzatával együtt. Többször megfordult már a fejemben az elmúlt kilenc évben anyu halála óta, hogy eladom és más lakásba költözöm, de nem tudtam elkezdeni átnézni és szelektálni a családi múltat.

A kis kerek, zöld grillező pontosan itt jött képbe. Ő volt a kulcs az emlékek ládájához, megnyitotta Pandora inverz szelencéjét, ahonnan a felszabadító érzések előtörtek. Ez is utazás, csak másféle. Meg akarom teremteni a saját világomat, azt, ami oly régóta a fejemben van. Meg kell találnom a kertes házikómat, ahol gyökeret eresztek, amit saját képemre formálok.

Nem két hét lesz, sem két hónap. El kell adni a lakást, keresni egy házat a város szélén, mindezt egyedül, tapasztalat nélkül. Nem hallgatva a sok okoskodóra, akik csak lelomboznak, hogy ez rossz ötlet. Nehéz lesz, meg fogod bánni, jaj, mit fogsz csinálni egyedül egy kertben, füvet kell nyírni, havat kell lapátolni, te jó ég mennyi munka lesz…

Igen, és hajnalban ezer madár csicsergésére kelni, kerti hordóból hulló vízben tusolni, felhőtlen esténként a Tejút millió csillagát bámulni, füstös szalonnát vacsorázni, saját nevelésű paprikát hozzá karikázni.

Jó kis utazás lesz, az első lépést, a legnehezebbet már megtettem, az elhatározást meghoztam. Most jöhet a következő pár millió!

Cassie

Ideje lenne vidékre költözni a nyüzsgő nagyvárosból?

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>