„Múlt héten érkeztünk Katmanduba. Ősszel kezdtük az elvonulást, most tél van, legalábbis otthon, itt viszont tavaszias az idő. A Mester úgy döntött, pár hónapra kihozza az elvonulókat, folytassuk a gyakorlást autentikus körülmények között, előző életeink helyszínén” – írja vendégszerzőnk, Evangelina, aki életének nehéz időszakában a buddhizmus felé fordult.
Teljesen egyedül vagyok, a levegő sűrűsödik körülöttem
Fehérfalú épületben, spirálisan tekeredő meredek pályán futunk fölfelé. Most startoltunk el, sokan vagyunk, megy a tülekedés. Nem ismerem őket, akikkel futok, magamra figyelek. Szinte azonnal nehezedik a légzésem, arra gondolok, hogy is kerültem ide, hisz gyerekkoromban az atlétikapályán megfogadtam, ha nagy leszek, magamtól biztosan nem futok, soha, sehová! Félre kellene állni.
Nem szólna itt rám senki, önszántunkból álltunk rajthoz, de sodor a tömeg és a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet odafönt, mert ez valójában egy torony. Talán lesz kilátás is! Aztán ahogy tekergünk feljebb és feljebb, kezdem könnyebben venni a levegőt. Talán azért is, mert egyre kevesebben vagyunk a pályán, és mintha a félhomály, ami eddig körülvett minket, szintén kezdene kitisztulni.
Már nem is fáj a futás, nem kínlódom tőle, mint mindig. Igazából ez már nem is futás, talpam alatt mintha légpárnák lennének, könnyedén pattanok, s haladok egyenletesen fölfelé. Sőt, most már szinte jól is esik! Kitartom magam a levegőben, ameddig csak tudom, mint a távolugrók. Ha kicsit nagyobbat szökkennék, tán még repülnék is! Ahogy lenézek, egy elhagyott félpár futócipőt látok, majd egy földön ülő fiatalembert. Nem tűnik sérültnek, inkább szomorúnak. Haladok tovább, a pálya mintha egyre keskenyebb és meredekebb lenne. Már teljesen egyedül vagyok, a levegő kezd sűrűsödni körülöttem, néma csend, csak valami végtelenből jövő, halk búgás járja át a testem. Kétezeregy űrodüsszeiás a hangulat, szerintem már egészen közel lehet a csúcs…
Kajaaa! Kaaajaaa! – hallom meg Imi lelkes kiáltását az ablakon át. Kinyitom a szemem, egy Mahakala maszk vicsorog rám a polcról. Ja, igen, Katmanduban vagyok, a Fehér Királyi Kolostorban, nem mintha lenne még királyság Nepálban, de a hangzása impozáns, és végtére ott van a mennyei királyság is, úgyhogy a Mester megtartotta a nevet. Ezek szerint egy jó kis álom miatt megint átaludtam a hajnali szertartást. És azt hiszem, a korianderes krumplit és a sós-tejes teát – mint reggelit – is kihagyom ma.
Elvonulás, de nem elvonó
Múlt héten érkeztünk Katmanduba. Ősszel kezdtük az elvonulást, most tél van, legalábbis otthon, itt viszont tavaszias az idő. A Mester úgy döntött, pár hónapra kihozza az elvonulókat, folytassuk itt – autentikus körülmények között, előző életeink helyszínén – a gyakorlást.
Bocsánat! Majd’ elfelejtettem megkérdezni, tudod, mi az az elvonulás? Mert én nem tudtam, amikor belefogtam, és mint utóbb kiderült, a másik harminckét elvonulótársam se nagyon tudta. De még ha valaki olvasott is róla a neten, akkor se tudta! Úgy igazából, hogy mit is csinálunk majd több mint három évig a világtól elzárva, de egymással és legfőképp saját magunkkal összezárva, nap mint nap.
Egyáltalán honnan és hová vonulunk el? Ki, vagy mi elől? De legfőképp: minek?
Annyit azért szögezzünk le, itt most szellemi, sejtelmesebben szólva, spirituális elvonulásról mesélek. Vagy, ahogy gyerekkori barátom véletlenül nevezte: beborulásról. Amiben már benne is van az első gyakorlatunk, a leborulás, de erről majd később. Elvonulás, de nem elvonó, habár sok mindenben azért arra is hasonlíthatott. Én például tizenhét évnyi cigizésnek vetettem véget az elvonulás kezdetekor, és volt, aki a mértéktelen melózást vagy csajozást hagyta abba. De mielőtt még nagyon előreszaladnék, álljunk meg egy pillanatra. Dőlj hátra, végy egy mély lélegzetet, és figyelj! Elmesélem, mi vezetett el az Isten és önmagam háta mögé.
Az öregedés jeleit kezdte felfedezni magán
Evangelina vagyok. (Ennél normálisabb nevet nem tudtam adni magamnak, mind foglalt volt a blogvilágban. Mentségemre legyen mondva, ez egy Akadémia által jóváhagyott név.) Ötvenedik születésnapomra készültem, amikor a férjem elköltözött otthonról, első körben ideiglenesen, de szerintem most már mondhatjuk, hogy véglegesen. A férjem ugyanis összejött egy, a lányunknál – aki óvónőként dolgozik Írországban – két évvel fiatalabb nővel egy jógatáborban, ahová eredetileg jómagam is mentem volna, ha a passzív agresszív főnöknőm az utolsó pillanatban nem tart vissza.
Férjem eleve azért ment a jógatáborba, ment az öregedés jeleit kezdte felfedezni magán, férfiasságát is meggyengülni látta, így szüksége volt egy kis testmozgásra és szellemi épülésre. Kérdezheted, miért akar egy férfi jógázni, amire a nővérem adta meg egyszer a tömör választ: ötven körül mindenki jógázni akar, nem? Igazán jóképű a férjem, tudod, a férfiak, ha nem híznak el, ebben a korban a legizgalmasabbak, így aztán azonnal lecsapott rá az a nő.
Hogy tudtam meg?
A jógaoktatónk kotyogta el, véletlenül (bár szerintem direkt), de mielőtt számon kérhettem volna a férjemet, egy jógamatracon, félreérthetetlen ászanában találtam a nővel. Úgy láttam, igazából megkönnyebbült, hogy kiderült az igazság, és felajánlotta, hogy elköltözik albérletbe.
Eleinte a jógaóráknak és ezoterikusan kissé túlfűtött barátnőmnek köszönhetően egészen jól viseltem az egyedüllétet és a válás gondolatát. De ahogy teltek a hetek, kezdett kipukkadni a „semmi baj, csak légy mindig pozitív!” lufi. Először az alvással lettek gondjaim, vagy, ha sikerült elaludnom, akkor az álmaimmal, végül pszichoszomatizálni kezdtem: ekcémás lettem, és a kialvatlanságtól egyre ingerültebb.
Pszichológushoz mentem, de az, úgy tűnt, túl szokványosnak találja az elhagyott ötvenes nő-történetemet, látványosan unatkozott az üléseken, ezért egy másik szakembert kerestem fel, de az még zavartabbnak mutatkozott, mint jómagam… Addig-addig szaladgáltam, segítséget, megoldást kutatva, míg rájöttem, csak magamra számíthatok, csakis én ismerhetem ki magam magamban, vagyis saját hajamnál fogva kell kihúznom magam a lelki mélypontról. Már ha lesz elég időm, mielőtt összeomlok.
Így evickéltem pár hónapon át, egyik napból a másikba, amikor is egy egyáltalán nem szép, de annál forróbb nyári napon a munkahelyemen – ami egy női magazin szerkesztősége, tele hozzám hasonló korú és sorsú, nyíltan vagy burkoltan frusztrált nőkkel – elszakadt a cérna, betelt a pohár, kiborult a bili, egyszóval: felmondtam. Vészesen fogyott körülöttem a levegő.
Az egóm, az elmém tiltakozott
Mindeközben ezós barátnőm lelkesen szervezte a születésnapomra a mindent feledtető nagy meglepi bulit. Csakhogy még nem volt kedvem mindent feledni, szerettem volna előbb megvizsgálni, tisztába tenni addigi életemet, s csak aztán továbblépni. Ezért hiába kért barátnőm, hogy menjek el vele szombat este arra a szórakozóhelyre, ahová titkon a bulit szervezte, makacsul nemet mondtam, helyette összepakoltam, beültem a kis autómba, és elmentem egy fürdővárosba az ország másik végébe, hogy részt vegyek egy tíznapos meditációs kurzuson, amit egy nepáli buddhista láma magyar tanítványai szerveztek. Ez volt nyáron.
Ismertem már ezt a mestert, korábban is jártunk a tanításaira a férjemmel, akinek ugyan tetszett, amit hallott, de maga a mester, ahogy viselkedett, nem nagyon. Bennem is voltak kételyek a mester provokatív stílusa miatt, de gondoltam, ez is a módszer része, és a tanításait annyira tisztának és mélynek találtam, hogy most, hogy egyedül maradtam, örültem, hogy részt vehetek egy ilyen tíznapos kurzuson. Úgy mondanám, hogy az egóm, az elmém tiltakozott és kifogásokat keresett, de a lelkem vágyott ezekre az útmutatásokra.
Ismerd meg önmagad!
Nemrég olvastam el A hét taoista mester című könyvet, amiből megtudtam, hogy keleten az emberek, miután felnevelték gyerekeiket, eleget tettek családi és egzisztenciális kötelezettségeiknek, elindulnak, hogy keressenek maguknak egy mestert, akinek szellemi vezetésével elkezdik a belső munkát – az önmegismerést. Ahogy a delphoi jósda kapuján olvashatjuk: Ismerd meg önmagad. Semmit sem túlságosan. Légy ura lelkednek.(…) A végcél nem több, nem kevesebb, mint a felébredés, a megvilágosodás. Vagy, ha az nem is jönne össze ebben az életünkben, legalább egy önmagunkkal megbékélt, derűs élet. Amiben jó, vagy legalábbis elviselhető emberek lehetünk.
A fürdővárosba induláskor még nem tudtam, hogy a tíz nap után egészen más irányt vesz az életem. A nepáli mester meghívására ugyanis harminckét – különböző korú és nemzetiségű – ember társaságában belevágtam egy, a tibeti buddhista hagyományban tradicionálisnak mondható, három év, három hónap és három napig tartó meditációs elvonulásba. Mindezt az Alföld közepén, egy hotelből átlényegült dharmaközpontban.
Magam vagyok most
Férfiak, nők, párok, szinglik vegyesen. Igazi vadzsrajána elvonulás, egy igen erőteljes mester irányításával. A lányom felnőtt, a férjem új nőt talált, amiért nem igazán tudok haragudni rá, hiszen már jópár éve csak úgy voltunk egymás mellett. De ahelyett, hogy én is új férfit kerestem volna gyorsan, úgy döntöttem, inkább megnézem ezt az elvonulást, itt az ideje, hogy megtudjam, „milyen mély a nyúl ürege”. És jelenlegi helyzetemben legalább senki sem tarthatott vissza ettől a – lássuk be – hazai viszonyok között fura vállalkozástól.
Legjobb értelemben magam vagyok most. Mivel gyerekkorom óta mindent le kell írnom, ami érdekes történik velem, körülöttem (ezért is lettem újságíró), természetes, hogy egy ilyen izgalmasnak ígérkező spirituális – és ahogy az álmomban, spirálisan felfelé tartó – utazást is naplószerűen dokumentálni fogok. Kezdjük hát az elején, az ősszel!
Evangelina
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
