Legalábbis velem ez történt, és már egy kicsit se bánom. Sokan igyekeztek belém sulykolni, hogy látássérült felnőttként igen szűk korlátok között kell élnem, és természetesen ez alól a munka se jelentett kivételt.
Olyannyira nem, hogy gyakran hallottam: örüljek, ha egyáltalán lesz melóm. A „kedves” embertársaimnak ezzel sikerült elérniük, hogy sokáig a „Mi leszek, ha nagy leszek?” kérdést úgy hárítottam, mint a párbajozó harcos a feléje irányuló kardcsapásokat.
Posztok paragrafusok helyett?
Amikor pedig már muszáj volt választanom, jogra mentem. Ismertem néhány látássérültet, akik jól boldogultak ezen a pályán. A paragrafusoknál azonban sokkal jobban érdekelt az a sok milla, ami a sztárügyvédek zsebébe vándorol. Házat akartam venni belőle nagy kerttel, mert a másik mantra, amit állandóan hallottam, az volt, hogy csak ilyen helyen szabad kutyát tartani.
Aztán munkám is lett: EU-s jogszabálytervezeteket fordítottam angolról magyarra. Ezt nagyon szerettem csinálni; úgy látszik már akkor is szívesen foglalkoztam a különböző szövegekkel. De ez a meló megszűnt, és lett helyette másik, amiről viszont nagyon hamar kiderült, hogy egyáltalán nem nekem való. Ezután egy mélypont következett, amiről már többször írtam: amikor úgy tűnt, hogy soha nem lehet kutyám, sőt, még normális, emberi életem se.
Ebből a gödörből egyáltalán nem volt könnyű kimásznom, de amikor ez végre sikerült, már képes voltam arra, amire azelőtt nem, nevezetesen a megérzéseimre hallgatni. Új pályát is ezek segítségével választottam: műfordítást tanultam, és írótanfolyamot végeztem. Igen nagyratörő terveim voltak: regényeket akartam írni, méghozzá angolul. Az írótanfolyamon az egyik tanárom azt mondta, hogy érdemes lenne blogot írnom. Hihetetlenül tetszett az ötlet, hiszen egyértelmű volt, hogy sokkal előbb meg tudom valósítani, mint a regény projektet.
Az élet képes oldala
Elképzeltem, hogy szorgalmasan gyártom a bejegyzéseket, ami nyilván nagyon könnyen fog nekem menni, és dől a zsebembe a lóvé. Azért tudatosan álltam ehhez a kérdéshez. Eldöntöttem, hogy elolvasok néhány anyagot a blogolásról, mielőtt belefognék. Aztán hamar kiderült, hogy ez sokkal összetettebb feladat, mint gondoltam.
Először is ott volt a képek kérdése. Azt tudtam, hogy minden valamire való újságcikket fotók tarkítanak. Az viszont csak ekkor tudatosult bennem, hogy a posztjaimba nekem kell valahogy odavarázsolnom őket. Nos, ennél a pontnál az iskolai tancsijaim tuti, hogy rögtön lebeszéltek volna a blogolásról. Az pedig óriási szerencse, hogy ezt a feladatot azután kaptam, hogy kimásztam abból a hatalmas gödörből. Mert az ember lánya ezek után már nem ismer lehetetlent!
És kiderült, hogy nem is olyan nehéz ügy képekre vadászni. Vannak címkék és képaláírások, ami a fotósnak is érdeke, kell ahhoz, hogy meg lehessen találni a munkáit. Én meg így tudom, mit ábrázol az adott fénykép, ami egy igazi nyerő-nyerő helyzet. Nehéz szavakba öntenem azt a határtalan örömet, amit akkor éreztem, amikor ezzel szembesültem. Meg amikor letöltöttem az első fotót. Ma meg már el se tudom képzelni a munkáimat általam választott kép nélkül. A képvadászat a részemmé vált.
A képkeresést imádni kell
Azért nem volt olyan egyszerű idáig eljutni. Annak például egyáltalán nem örültem, amikor kiderült, hogy a neten fellelhető több milliárd stock fotó nagy része fizetős oldalakon van, nekem meg ugye egyelőre nincs keretem ilyesmire. Az ingyenes felületek minősége viszont finoman szólva is vegyes.
Volt, ahol sohase találtam olyasmit, amit kerestem. Sőt, az is simán előfordulhat, hogy a fotós lespórolja a címkéket. Úgyhogy eltartott egy ideig, amíg kitapasztaltam, melyek a nekem való oldalak. És van, ahol külön művészet megérteni a fotósok észjárását, hogy mi alapján címkéznek. Úgyhogy a képvadászat olyasmi, amivel csak akkor érdemes foglalkozni – pláne látássérültként – ha az ember nem egyszerűen szereti, hanem imádja csinálni.
Én minden nap megnyitom valamelyik oldalt akkor is, ha épp nincs új posztom, amit illusztrálnom kell. Ekkor is keresek valamit, és folyamatosan finomítom a keresési módszereimet. És persze ha valami nagyon megtetszik, akkor az már megy is a vincseszteremre, hiszen biztos jó lesz még valamire.
A Girl Power blogon olvastam Paco Underhill viselkedéskutató megállapítását, amely szerint sok csaj azért szeret shoppingolni, mert a nők a történelem során gyűjtögető életmódot folytattak. Úgy látszik, más módon ugyan, de nálam is feltört ez az ősi ösztön!
Csak egy lövés itt és most
Az is hamar kiderült, hogy bloggernek lenni azt jelenti, hogy mindent neked kell csinálnod. Gondolom egyértelmű, hogy ha olyasmibe fogsz, ami eleinte egy forintot se hoz a konyhára, nem tudsz egy komplett stábot alkalmazni. És persze fotóst se. És a fent leírtakból valószínűleg az is kiderül, hogy bár egyre bővül a választék az ingyenes felületeken, ez távolról se jelenti azt, hogy az ember blogger lánya minden esetben megtalálja rajtuk álmai fotóját. Ha pedig valamelyik saját élményedről írsz, akkor jól jöhet egy saját készítésű fénykép. Ugye sejted, mi következik ebből?
Leírhatatlan érzés volt, amikor a kezembe vettem a fényképezőgépet, méghozzá életemben először. Még úgy is határtalanul boldoggá tett a fotózás, hogy eleinte persze a legjobb esetben is csak a képek negyede sikerült. Szerencsére sok tuti tippet kaptam egy fantasztikus hölgytől. Hála neki, ma már nem jut eszembe olyasmi, hogy például mély levegőt vegyek, amikor éppen megnyomom a gombot, hogy megcsináljam a képet.
Egyébként a lehető legjobbkor kezdtem képeket gyártani. Az előző posztomban már írtam, hogy labdákkal végzek különböző gyakorlatokat. Ez a fényképezésben is nagyon sokat segít nekem. Először is azért, mert így biztosabb a kezem. Meg azt is ez alapján találtam ki, hogy miképp dolgozzak.
Nem találtam bejglit
Amikor eldobsz, vagy el akarsz kapni egy labdát, nagyon észnél kell lenned, ha azt szeretnéd, hogy a bogyó engedelmeskedjen neked. Persze ha nem találsz célba vagy leesik a labda, nyugodtan próbálkozhatsz újra, de az már egy másik történet. Egy adott gyakorlatot mindig akkor és ott, a jelen pillanatban kell jól csinálnod. Én pedig a képeket is ezzel a hozzáállással lövöm, most már egyre nagyobb sikerrel.
És azt, hogy ez mennyire fontos, igazából karácsonykor tapasztaltam meg. Csak néhány mondatot akartam írni a blogom Facebook-oldalára, hogy mekkora szemétség, hogy ezen az ünnepen unásig zabálhatjuk a bejglit, az év többi napján viszont sehol se lehet kapni ezt a finom süteményt. Ami úgy látszik, nagyon magyar, vagy legalábbis közép-európai, mert a külföldiek által működtetett képletöltő oldalakon nem találtam róla fotót. Így helyette mézeskalácsok kerültek ki az oldalra, és csak úgy általában a karácsonyi finomságokról írtam. De ezt nem hagyhattam annyiban.
A bejglievést ekkor nálam mindig fényképezés előzte meg, és tudtam, hogy ezt most nagyon jól kell csinálnom, hiszen újra próbálkozni csak körülbelül egy év múlva tudnék. Csak halkan jegyzem meg, hogy régebben összeomlottam volna egy ilyen felelősségteljes feladat súlya alatt. Most pedig kettő kivételével az összes képem jól sikerült!
A neveletlen admin
Miután kiderült, hogy boldogulok a képekkel, abszolút biztos voltam benne, hogy azon nyomban el tudom kezdeni a blogolást. Azt gondoltam, tudom kezelni a Word-öt, könnyedén tájékozódom a neten, úgyhogy a leendő blogom admin felületén is nyilván nagyon hamar kiismerem magam. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat!
Ha ledobtak volna a Marson, az se lett volna olyan idegen és félelmetes, mint amikor először léptem be arra az oldalra. Amikor megláttam azt a sok, számomra teljesen ismeretlen gombot és alkalmazást, majdnem elkezdtem sírni. Márpedig hamar egyértelművé vált, hogy egyedül kell megbirkóznom vele.
Ahhoz, hogy valaki segíteni tudjon nekem, három dologra lett volna szükség. Arra, hogy jól ismerje a blogfelületet, az általam használt beszélő programot, és persze engem. Azt, hogy mire vagyok képes, és mire nem. Szerencsére voltak és vannak mellettem nagyszerű emberek, akik a két utóbbi kérdéssel tökéletesen tisztában vannak. Az admin programja viszont sajnos rajtuk is kifogott.
A support meg nálam nem jöhetett szóba. A legelső posztomban már írtam, hogy mivel nagyon más vagyok, mint az átlag, igyekszem olyanokkal körülvenni magam, akik normálisan kezelik ezt a helyzetet. És azt reméltem, hogy a blog összehoz pár ilyen emberrel, akikkel majd együtt dolgozhatunk. De ha elküldök egy emailt a supportosok címére, az ki tudja, kinél köt ki!? A zsákbamacskát meg csak gyerekkoromban szerettem a majálisokon.
Kitörlöm az egészet!
Így végül egyedül kezdtem ismerkedni a felülettel. Mit mondjak, tiszta szívemből utáltam az egészet. Ezen feladatomat egy nyűgnek láttam, a felületet működtető programot pedig valami elvetemült lénynek, aki direkt szórakozik velem, hogy ne tudjam megvalósítani az álmomat. Amúgy időnként tényleg úgy éreztem, mintha szándékosan tenne nekem keresztbe, mert volt olyan megoldás, ami az egyik nap még szuperül működött, másnap meg már hiába próbálkoztam vele.
Nagyon sokszor jutott eszembe, hogy letörlöm a blogom kezdetére utaló összes nyomot, és hagyom ezt az egész projektet a francba!
Végül nem töröltem le, hanem nagyon-nagyon lassan, de biztosan összeraktam egy már vállalható oldalt. És fantasztikus érzés volt végre a világhálón látni a cikkeimet! Ám ez távolról se jelentette a felület programjával való küzdelmeim végét. Egy ideig még órákig tartott, mire felraktam egy-egy posztot. De hát becsülettel húztam az igát, és végül egy novellasorozatot is írtam a kettőnk kapcsolatáról. Ebben én egy szolgálólány vagyok, ő pedig egy neveletlen kutya. A lány úgy akar kilépni a cselédsorból, hogy az ebet mutatványokra tanítja.
A sztori hatásos volt, mire megírtam, egész jól összebarátkoztam a felülettel. Már a szemétkedéseit is képes vagyok humorral kezelni. És bár vannak még fehér foltok, nagyjából mindent megtanultam, amire szükségem van. Rutinossá váltam, ha álmomból felvernek, akkor is pontosan tudom, mikor mit kell tennem.
Szövegíróként szeretnék dolgozni
És bár a mérhetetlen szenvedések közepette nyilván nem gondoltam, hogy ez valaha be fog következni, ma már hálát adok az égieknek, amiért összehoztak ezzel az oldallal. A nehézségekért is hálás vagyok nekik. Először is azért, mert rutint szereztem az igencsak akaratos progik kezelésével kapcsolatban. Azóta más oldalakon is találkoztam ilyenekkel, és többnyire viszonylag hamar elértem velük, hogy engedelmeskedjenek nekem.
Ráadásul az embertársaimmal kapcsolatban is sikerült a fejemben rendet raknom. A helyzet az, hogy voltak és vannak körülöttem csodálatos emberek, akik sokat segítettek abban, hogy előbbre jussak az utamon. Meg olyanok is, akik meg voltak róla győződve, hogy ők is ezt tették. Nekem egészen más erről a véleményem, de ők azt éreztették velem, hogy hálával tartozom nekik. Régen talán igazuk volt, de hát a blogom révén kiderült, hogy ha kell, képes vagyok egyedül, nehéz terepen is helytállni. Ezek után már eldönthetem, kit szeretek, és kit nem, kinek legyek hálás, és kinek nem. Tudom, hogy ezt odafent az égiek is így gondolják!
Az pedig egy abszolút igazság, hogy az élet egy nagy küzdelem. Jelen pillanatban a szettopboxommal kell rendszeresen harcolnom. A számítógépeimmel ellentétben az nem beszél hozzám, ami időnként megnehezíti az amúgy pofon egyszerű műveletet, hogy bekapcsoljam a tévét. Egyszer biztosan meg fogom érteni a lelki világát, amit jelenleg olyan sötétnek látok, amilyen a Darth Vaderé. Tudom, hogy ez is menni fog azok után, hogy összehoztam egy blogot, egy nem igazán az én tudásom és képességeim alapján összerakott felületen.
Most pedig küldözgetem a blogom linkjét sok-sok helyre, hogy munkát szerezzek, hogy szövegíróként dolgozhassak. De már kaptam tőle egy óriási ajándékot. Bár eredetileg nem ez volt vele a célom, nagyon sokat segített abban, hogy a társadalom által kitalált, szűk keretek közé szorított vakos életnek örökre búcsút inthessek.
LIU LIU előző írásai itt, itt és itt olvashatók>>
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
