Az álmainkat többnyire fiatalon szeretnénk megvalósítani, de ez nem mindig sikerül, és nem úgy, ahogy elképzeljük. Annál is inkább, mivel az ifjúkor zölden telik el, a tapasztalások még ömlenek ránk, az okulások viszont várnak a megerősödésre. Szerencsés az, aki hamar magára ébred, mert így hamarabb tud valódi célokat, valódi tettekkel valóra váltani.
Akinek viszont jóval később, akár az ötvenes éveiben történik mindez, sokkal nagyobb utat kell bejárnia ahhoz, hogy az álmait a valóságba helyezze. A legnagyobb csata az idővel történik, mert sokan azt hiszik, hogy leélve életük kétharmadát, már nincs értelme világot megváltó projektekbe fogni.
Az elképzelések leszűkülnek és a vágy csak a nyugodt életre korlátozódik.
Valahol érthető is, hiszen abban az életben, ahol a külső elvárások irányítanak, nagyon el lehet fáradni és nagyon ki lehet égni. Az ember, aki sosem gondolt addig magára, annak a megnyugvás, a lecsendesedés a legnagyobb cél ebben az időszakában. De mi van azokkal, akik önismeretük mezsgyéjén még fiatal lendülettel akarják megélni az érett korukat, és valami pezsdítő dolgot szeretnének elérni, megtapasztalni? Akik szeretnék az életük valódiságát egy teljes átalakulásban átélni?
Nincs abban semmi rossz, ha valaki ötvennégy évesen nem akarja lehúzni a rolót.
Hiszen az az optimális, ha az utolsó percünkig kihasználjuk a lehetőségeinket. Nos, nekem, akinek negyvenöt évesen indult el az igazi élete, bizony olyan hévvel álltam neki a következő éveknek, hogy
eszembe se jutott, hogy nekem le kell higgadni és várni a halált.
A legfontosabb vágyam az volt, hogy mindent, ami a múltamra volt jellemző, az ne köszönjön vissza a hétköznapjaimban és az új impulzusok örömöt okozzanak a lelkemnek. Mi sem volt egyszerűbb, mint nulláról kezdeni egy olyan miliőben, amely adottságait tekintve a megnyugvást, a testi, lelki megújhodást segíti, és egy új világot elém tárva értéket teremt számomra.
A tudatosságom következményeként döntöttem amellett, hogy az életteremet áthelyezem. Ezzel a gondolattal indultam útnak, én, a városi lány ötvennégy évesen, falura. Maga a falura költözés divatját éli, sok városi ember keresi a természet közeliséget és teszi próbára önmagát. Ebben nincs semmi kunszt, de az én életemben ez egy óriási lépés volt, mert egy előzmény, egy tragikus esemény tette indokolttá.
Közel kilenc éve már, hogy rám talált a szerelem minden valódiságával, akkor, amikor már egyáltalán nem reménykedtem benne. Akkor, amikor egy rossz házasságból, egy alkoholfüggő társtól menekültem el, és semmi más vágyam nem volt, mint békességben, nyugalomban élni.
Csodálatos lett az életem folytatása.
Az addig beszűkült világom hirtelen kitágult, láttatva megannyi csodát, mely körbeölel bennünket, és én habzsoltam az új tapasztalásokat. Szó szerint szárnyaltam mindaddig, amíg el nem érkezett az a pillanat, amely a legdrasztikusabban adta a tudtomra, hogy csak porszemek vagyunk a Földön, és mekkora hatalma van annak az erőnek, amiben létezünk.
Hiszen csak ő tudja nekünk adni önmagát, de elvenni is, ha kell. S ehhez egy apró pillanat is elég.
A pillanat a szeretett férfi szívleállását hozta el, megmutatva, hogy milyen, amikor az életnek vége. Megmutatva azt, hogy hogyan kell küzdeni érte és miért.
Túléltük, és már nem volt kérdés a folytatás.
Mindent másképpen, mint addig, hiszen ugyanaz értelmetlen lenne. Az idővel szálltunk harcba, feldúlva minden megszokást, és fiatalos hévvel kezdtük újra az életünket falun, a természethez közel, egy egészen más hétköznapi életformában.
A közös élmények és a mély katarzis, melyet a halál-közeliség teremtett, sarkallt bennünket arra, hogy merjünk élni és ne foglalkozzunk a biológiai korunkkal. Egyszerűen csak arra fókuszáljunk, hogy a napfelkelte ugyanolyan boldogság legyen, mint a naplemente, és ami közötte történik, az értéket képviseljen.
Nem volt nehéz eldönteni, hogy falura menjünk lakni, de hogy hova, azt már nagyon megrágtuk.
Számtalan kritériumot állítottunk lajstromba és elkezdődött a kutakodás, a keresgélés. Nem bíztuk a véletlenre, hiszen már nagyon is tudatos volt minden gondolatunk, minden lépésünk. Végül öt kitételt fogalmaztunk meg, amelyre húztunk rá minden lehetséges lakóhelyet.
Az első feltétel az volt, hogy a település Zala megyében legyen.
Ez a megye kimaradt a múltunkból, és így nem fűződött hozzá semmilyen rossz érzés. A második feltétel a kis létszámú közösség lett. Zala megyében sok apró falucska van csodálatos helyen. A harmadik elvárás, hogy legalább fél hektár legyen a porta területe, hiszen a természet közeliséget teljesen meg akartuk élni. A negyedik a helyi infrastruktúra megléte volt. Igaz, hogy újra gyalogolni kell, jócskán, de van hova, hiszen egy kenyérért nem kell a városba utazni. Az ötödik, és egyben a legfontosabb feltételünk pedig az volt, hogy a kórház és az orvos közel legyen, ha ismét ránk ijesztene egy infarktus. De erre nem akartunk gondolni.
Nem kevés időbe telt, mire megtaláltuk azt a helyet, amelyik minden kívánságunknak megfelelt. Hamarosan útnak indultunk, hogy meggyőződjünk a két szemünkkel is, hogy a választás rendben van.
(Folytatjuk…)
herdika
„Nincs kötelező forgatókönyv, csak érzések és vágyak vannak”
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
