Az anyák és az ő hibáik: az anyai szerep változása – Olvasói levél

Az anyai szerep a változás nehézségeinek legyőzését is megköveteli tőlünk
Az anyai szerep a változás nehézségeinek legyőzését is megköveteli tőlünk

“A tíz legszebb magyar szó első listáját francia példára Kosztolányi Dezső állította össze, melyben az anya szó is szerepel. Ez a szó minden érzést magába foglal, ami megfogalmazhatatlan. Az anyaság nagyon sok boldog pillanattal ajándékoz meg bennünket, de nagyon sok más érzéssel is. Az anyák hibái a körül forognak, hogy önzetlenül szeretnek, megbocsátanak,  és cserébe  egy kis szeretetre és ölelésre vágynak.” – írja olvasónk, Ildikó, akinek most az anyai szerep nehézségeiről írt gondolatait közöljük.

Az anyák arra születnek, hogy felejtsenek

Feledésbe merül az az izgatott érzés, hogy milyen volt visszafojtott lélegzettel várni a teszt két halvány csíkocskájára. Elfelejtjük, milyen várandósnak lenni, milyen életet hordozni a testünkben, vagy épp érezni a pocakunkban az első rúgást. Elfelejtjük, milyen fájdalommal teli mindenórásnak lenni, türelmetlenül várakozni és rettegni, hogy minden rendben lesz-e. Elfelejtjük, milyen vajúdni, és a világ legerősebb és a legkiszolgáltatottabb emberének lenni a szülés pillanatában. Elfelejtjük a bénító fájdalmat, amiről azt hittük, sosem éljük túl. Az utólagos fájdalmakról nem is beszélve.

Mindezt valaki többször is átéli és “elfelejti”.

Elfelejtjük, milyen a kialvatlanság időszaka, elfelejtjük az idegeskedéseket, az aggódást betegségek idején, a megszámlálhatatlan  bizonytalan helyzetet, amikor nem tudjuk hol és kivel van, mit csinál a gyerekünk.

Valójában ezek közül semmit sem felejtünk el, csak valahol tároljuk, a tudattalanunkban, mert a hozzájuk kapcsolható érzések, impulzusok legbelül megmaradnak és mindennél erősebbek. Az ilyenfajta “felejtés” által válunk képessé arra, hogy feltétel nélkül, teljesen, és soha véget nem érően szeressünk.

Egy életre szóló anyai szerep

Anyának lenni egy olyan szerep, melyet egy életen át tanulunk, mely egy életen át tart, az anya számára egy gyerek mindig gyerek marad, legyen 2, 21 vagy 50 éves. A gyereknevelésnek különböző korszakai, felvonásai, fejlődési, nevelési szakaszai vannak, és milliószor felmerül a kérdés: jól csinálom? Egyik időszak sem könnyű, minden fázisnak megvan a saját szépsége, és persze a nehézsége is. A gyereknevelés során a helyzetek sokaságával találkozunk, próbáljuk ezeket a lehető legjobban megoldani, van, amikor sikerül, van amikor nem. Segítségünkre lehetnek könyvek, tanácsok, de nagyon sokszor, főleg a kritikus helyzetekben ezek használhatatlanok.

Gondolom, hozzám hasonlóan sok anya él bizonytalanságban a jó nevelés titkát tanulva, próbálva, keresve. Mikor megszületik a gyermekünk, azt érezzük, igazi értelmet hoz az életünkbe. Könnyű értelmet találnunk ebben a szerepben, hisz érte élünk. Szeretjük, tanítjuk, etetjük, támogatjuk, és ezért néha, cserébe kapunk tőlük több kevesebb szeretetet, ölelést.

Nem megy mindig minden egyszerűen és könnyedén. Előfordulnak olyan pillanatok, időszakok, események, amik elbizonytalanítanak bennünket.

Éreztétek már dühösnek vagy tehetetlennek magatokat a gyermeknevelés során? Gondolom, mindenkinek volt ilyen tapasztalata. A gyermekeinkkel kapcsolatos negatív érzelmeink kálváriája időről időre felszínre kerül, legyen kicsi vagy nagyobb, vagy akár felnőttkorú az utód.

Az érzések bábeli zűrzavara

Egyértelmű, hogy a kicsikkel egyszerűbb, nem könnyebb, csak egyszerűbb. A nagyobbacska nebuló már újabb kihívást jelent, de a felnőtt gyerek, a huszonéves, az, akihez már nem tudunk úgy szólni, hogy az jó legyen. Amikor már “elfelejti”, hogy jelezzen akár éjszakai sms-ben, hogy odaért valahová, sokszor épp “lemerült” a telefonja (a mobilidőszak egyik átka). Megkérdőjelezendő az is, hogy bekukkantsunk-e a szobájába, hogy végre itthon van-e? Mekkora a rendetlenség? Alszik-e? Evett?

Ebben az őrült világban egy újabb kérdés: hogy védjem meg? A védés egy olyan készség, ösztönös védelmi mechanizmus, féltés, hogy ne érje a gyerekünket semmi rossz. Ne kapjon annyi pofont az élettől, mint amennyit mi kaptunk. Mi sokat megtapasztaltuk, jót és rosszat is, de a rosszból ő kerülje el azt, amit lehet. Próbáljuk ezt megértetni vele, de jön a “leintés”: ne avatkozz bele…

Sokszor görcsben tart a tanácstalanság. Hogyan viselkedjem, mit kellene tenni, mondani? Ilyenkor jön a szülői önvád, lelkiismeret-furdalás, bűntudat, düh, szégyen, a tehetetlenség érzése. Kikecmergünk ebből valaha, valamikor? Majd jő a felüdítő, vagy reményt adó paradox válasz: majd ha felnő…

Volt húsz éved

Kisgyerek, tinédzser, majd felnőtt. Mindegyik a maga módján egy megújulás. Az élet fejlődési szakaszai. Varázslatos és örömteli időszakok, amelyekbe jó adag üröm is kerül. Egy ideig, amíg van ráhatásunk a dolgokra, eredményes is lehet minden, helyére kerülhetnek a felmerülő gondok, problémák. De mi a helyzet, ha elérkezik a felnőttkor? A varázslatos 18 vagy 21 év. A “hurrá nagy lettem, nem parancsolhatsz már”, vagy “ne szólj bele a dolgaimba”, és még hasonló mondatok csattannak minden szülő fején. Mit lehet tenni, mondani ilyen kritikus helyzetben (amikor az ember uralkodni is nehezen tud magán), hogyan reagáljon, hogy jó legyen?

A gondolatok sokasága csap át az ember agyán, “hol rontottam el”, “ezt nem itthon hallotta, tanulta, látta”, “nem erre tanítottam”, „csődöt mondtam mint szülő”. Elég ijesztő gondolatok. A kamaszkor enyhe, vagy kevésbé enyhe lefolyású zökkenői után ésszerűbb viselkedésekre vágyunk, normálisabb helyzetekben reménykedünk, ezzel szemben a felnőttkorba való átlépés lehetetlen kihívásokat állít elénk.

Mi a hibám? Egyáltalán hol rontottam el? Emberi hangnemre, viselkedésre vágytam, erre ezt kapom: “ne szólj már bele”, “jobban tudom, mint te”, “nem a te problémád”…

Ezek a dolgok, vagy konfliktusok sok mindent magukba foglalhatnak, amik akár velünk, vagy akár az egész világgal, önmaguk keresésével állhatnak kapcsolatban. De a támadás módszere, hogy ne avatkozz többé az életébe, fájdalmas. A te gyereked, a te problémád is, egy kicsit. Segíteni szeretnék. De nem, jön a fal és a távol tartás.

Ki a hibás? Hogy lehet ezen finomítani? Megoldani?

Hallgatással? Veszekedéssel? Megbeszéléssel? Persze csak ha lehet, és vevő rá mindkettő. Harc a javából. Ki kit győz le? De hát nem erről van szó! Nagyon nehéz megérteni azt a helyzetet, amikor kicsúszik a kezünkből a “kicsikénk”, és nincs már – úgymond – szükség ránk. És itt nem az irányításon, mint olyanon van a hangsúly, hanem hogy részesei lehetünk, lehettünk az életének. Megosztunk, megosztottunk dolgokat, érzéseket egymással. De ennek egyszerre vége szakad.

Húsz év, ennyi jut nekünk, szülőknek. Fájdalmas felismerés. A szíved szakad ki. Megélni, hogy a gyerek felnő egészségben, öröm és büszkeség, de az elengedés szomorúság és hiány. Az érzések kihűlnek, mint egy bolygó? Mi kell ezek után nekik belőlünk? Pénz.

Kiürül egy szoba

Húszéves. Egyetemi évek, új emberek, szabadság, új közeg, a nagy Új. A kipróbálás ideje, mindennek a kipróbálása. Jó, reméljük, hogy talán nem mindennek a kipróbálása. De nem tudhatjuk. Már nem. Figyelők lettünk. Még kérdezhetünk ezt-azt, válasz vagy van, vagy nincs. Csalódással látjuk a maga, a szobája, az időbeosztása rendetlenségét, zűrzvarát. Haza csak a heti tanulós, bulizós fáradalmakat jön kipihenni. Ne kérdezz semmit! Szóval ennyi. Volt húsz éved! Utána már olyan, mintha nem a tied lenne, se a gyerek, se a gondolkodása, se a viselkedése.

Lassan elmegy, eltűnik a mindennapjaidból. A rendetlensége még ott van. De már alig látni, távol van, ha más városban tanul, azért, ha otthon van, akkor meg valamelyik barátjánál alszik, bulizik, vagy éppen alszik. Elvan. Nincs mondanivalója. Pedig valamikor sokat nevettünk együtt. Hiányoznak a le nem folytatott beszélgetések, a kihagyott ölelések, puszik, a „szia Bogaram” köszönések. De itt van már sajnos az, hogy két szoba közt messengeren szólunk egymáshoz: “eszel valamit”? Ennyi. Akkor ezt most valahogyan fel kellene dolgozni.

Az idő múlása

Nehéz feladat az idő múlásával szembenézni. Természetes, hogy eljön az a korszak, amikor mindenki egyszer a saját lábára áll. Ez az élet. Egy nehéz lépés. Gyereknek és anyának egyaránt. Lelkileg fenyegetőnek élhetjük meg ezt az érzést.

Még jobban nehezítheti az elengedést, ha a múltunkban vannak nehéz, feldolgozatlan, fájdalmas pontok, ha bármi miatt nekünk még szükségünk van rá (például haláleset, válás), a magányunk, akaratunkon kívüli helyzetek, amikor jó lenne, hogy velünk lenne, hisz  számunkra ő a világ közepe, hisz az anya őérte él, és erőn felül próbál teljesíteni. De ez már az anya gondja, baja.

Bármilyen nehéz is, mert az, tudatában vagyunk, hogy a gyerekünk próbálgatja szárnyait, előbb vagy utóbb kilép a nagybetűs Élet bizonytalanságába. Mit várhatunk ettől a helyzettől? Egy pszichológus mondta: “legjobb, ha semmit”. Fájdalmas, lélekromboló válasz. Az ember a gyereknevelésbe beleadja testét, lelkét, próbálkozik a legjobbat kihozni, aztán semmi?

Új dimenzió

Talán próbálhatunk még valamit. Egy új dimenzió, lehetőség kialakítását, ami azt adhatja, hogy kapcsolatunk új fázisba lép. Nehéz fázis, eltávolodási fázis. Ebben a fázisban a szeretet is más jellegű már. Nem lehet csak “úgy” megölelni. Ilyenkor mondják közhelyesen, hogy “kapcsolj a tartalék erődre”! Na persze! Mert az olyan könnyű! Áldás lehet, ha az anya olyan erőket, tulajdonságokat hoz elő önmagából, hogy képes legyen arra, hogy tudatosabban odafigyel a kialakult helyzetre. Tud türelmes lenni, már kevésbé mondhat véleményt, nincs  elvárás semmi iránt, lecsökken minden, ami valamiféle  tökéletességre való törekvésést jelentene, minden minimalizálódik. Sok mindenről le kell mondani.

Ki kell alakítani egy új, közös rendet, a telefonhívások rendjét, a közös idők rendjét. Mindennek a rendjét. De csak reménykedhetünk benne, hogy nem úgy, ahogy kívülállóként néha betekintek egy-két élethelyzetébe. Igaz, már nem leszek mindig mellette, de a szeretet napi jelenléte mindig ott kell, kellene, hogy legyen. Ne a “hála Istennek, kiléptem az életedből” érzés kerüljön előtérbe.

Fájdalmas felismerések. Egy anya mindig tanul. A “felnőtt gyerek helyzet”azt tanítja meg neki, hogyan lehet (ha lehet) másképp szeretni, hogyan kell távol lenni. Hogyan válhat egy másfajta “kikötővé”, hogy lehet  támasz, egy biztonságos hely, ahová a gyerek bármikor hazajöhet, ahol erőt meríthet, megállhat, nosztalgiázhat, ha akar, majd mehet tovább.

Hálátlan szerep anyának lenni

Van, aki nem így gondolja, van, aki igen, de biztos vagyok benne, hogy minden anyának átfutott már a fején ez a gondolat. Hiszem, hogy vannak olyan anyák, akik hasonló cipőben járnak: akik nehezen boldogulnak gyermekeik bizonyos problémáival, akik néha elbizonytalanodnak, néha dühösek, mert nem tudják, mitévők legyenek. Néha tehetetlenek is, ami miatt lelkiismeret furdalásuk van. De nem vagyunk tökéletesek.

És van olyan is, amikor az anya az átlagosnál jobban félti gyermekét, hogy hogyan boldogul majd az életben. Ezek mind-mind valós érzelmek, amelyek sokszor befolyásolják a hangulatunkat, a viselkedésünket, és ezen keresztül a gyermekünkhöz fűződő kapcsolatunkat is. De egy anya ilyen, és ezeket az érzéseket nem lehet húsz év után kitörölni. Ott vannak és marcangolnak, hisz többet szeretnél még belőle, vele.

Egy anya azt jelenti: lehetsz még gyerek. Ha már nincs Anya, az azt jelenti, hogy teljesen felnőttél, fel kellett nőnöd. Senki nem tud olyan önzetlenül szeretni, mint ő, aki mindig megbocsát, bármiről is legyen szó. A feltétel nélküli, a soha véget nem érő szeretet képviselői az anyák.

Értékek degradációja: a pap, az orvos és a tanár, akiknek már nem jár tisztelet

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>