Sokan hisszük, hogy középkorúvá válva életünk fénykora a múlté. Úgy érezzük, ha eddig nem jártuk be a világot, már nem is tehetjük. Ha nem sajátítottunk el idegen nyelveket, már úgyis késő. Ha eddig nem tanultunk tovább, már nincs is rá lehetőségünk. Miért gondoljuk, hogy a korunk befolyásol mindent? Nincs egy kőbe vésett forgatókönyv, melyet mindenkinek követnie kellene. Senki sem foglalta törvénybe, hogy az érettségi, a továbbtanulás, a karrier, a család ebben a sorrendben volna az egyetlen helyes életút.
Egy háromgyerekes anyukával beszélgettünk, aki az ötödik x árnyékában döntött úgy, hogy újra iskolapadba ül. Inspiráló interjú mindazoknak, akik kicsit is azt érzik: „már túl késő”.
Mit tanulsz, és miért pont ezt a területet választottad?
Csecsemő- és gyermekápolónak készülök. A képzés utolsó évében járok, de már dolgozom is teljes állásban az ország első számú kardiológiai gyermekosztályán. Kiskoromtól kezdve imádtam a gyerekeket, emlékszem, a lakótelepről mindig mindenkit felvittem a lakásunkba játszani, anyukám nagy örömére. Ő megfőzte az ebédet, a szomszéd gyerekekkel pedig mind megettük. Mindig lekötött a kisebb korosztály, szerettem volna felnőttként is velük foglalkozni.
Miért nem tanultál tovább érettségi után?
Az volt a terv, de máshogy hozta az élet. Az érettségi után nagy szerelmi csalódás ért, amelyből gyorsan másik kapcsolatba futottam. Tizenkilenc évesen férjhez mentem és megszületett a kisfiam. Családcentrikus személyiségemből adódóan nem volt kérdés, hogy mire kell fókuszálnom. Nem szerettem volna, hogy a bébiszitter többet lássa a saját gyermekemet, mint én. Főállású anyukává váltam, majd pár év után elváltam. Később megismerkedtem a mostani férjemmel és született két kislányom. Mindvégig mocorgott bennem a gondolat, hogy el kéne mennem továbbtanulni, de három gyerek mellett ez alig tűnt megvalósíthatónak. Mindig, amikor elhatároztam, hogy jelentkezem, a férjemnek újabb és újabb lehetőségei adódtak, amelyek nem tették lehetővé, hogy belevágjak a tanulmányokba.
Hogyan és mikor jött el az a pont, amikor mégis iskolapadba ültél?
Mindhárom gyermekem felnőtt, elkezdték építgetni biztos hátterüket. Hirtelen megszűntek a teendőim, elindultam a depresszió felé vezető úton. Középső gyermekem ekkor kezdett noszogatni, hogy ideje belevágnom valami újba. A továbbtanulás az egész család szerint jó ötletnek tűnt. Lányom már kész tervvel állt elő, ismertette velem, hogy hol, mit, mennyi ideig tanulhatnék.
Voltak félelmeid és kétségeid a döntéseddel kapcsolatban?
Szinte csak félelmeim és kétségeim voltak. Hogyan leszek képes ennyi idősen tanulni? Ha meg is küzdök a vizsgákkal, mi lesz velem a munkavállalásnál? Ki akar majd középkorú nőt alkalmazni? Hogyan válhatok hiteles munkaerővé ötven évesen? Tele voltam kérdőjelekkel és hitetlenséggel.
Elszálltak ezek a kétségeid a későbbiekben? Milyen nehézségekkel találkoztál útközben?
A beiratkozásra a középső lányommal mentem. A regisztrációs pultnál azt hitték, én kísértem el őt beiratkozni és nem fordítva. Akkor azt éreztem, bohócot csinálok magamból és semmi keresnivalóm sincs ott. Három év távlatából mégis azt mondom, a legjobb döntést hoztam meg azzal, hogy akkor nem sétáltam ki az ajtón. A kétségeim szerencsére mind elszálltak. Nem fogok hazudni, nem volt egyszerű visszarázódni a tanulásba, de minden nehézséget megért. A depresszióm már rég a múlté.
Milyen most az életed?
Határozottan kiegyensúlyozottabb vagyok. Újra vannak céljaim, amelyek csak rólam szólnak. Családcentrikusságomból persze semmit sem veszítettem, továbbra is a gyermekeim az elsők, de már könnyen hozzájuk tudom igazítani a munkámat és a tanulmányaimat. Úgy érzem, ennél teljesebb nem is lehetne az életem.
Mit gondolsz a karrier és a család sorrendjének felcseréléséről?
A gyermekápolás területén nekem pont kapóra jött. Emlékszem, amikor lányaimmal nekikezdtünk az önéletrajzomnak, fogalmam se volt, mit kellene beleírni. A férjem világított rá, hogy három egészséges gyereket neveltem fel, amely máris több tapasztalat a kicsik terén, mint amivel a legtöbb huszonéves pályakezdő rendelkezik. Nem hiszem, hogy hátrébb lennék, amiért ötven évesen kezdek a karrierépítésbe. Most végre úgy fókuszálhatok magamra, hogy nem kell közben a családalapításon aggódnom. Nekem ezt a rendhagyó sorrendet írta meg az élet, és egy percig sem bánom.
Mit üzensz a korod beli anyukáknak?
Ha volt egy álmotok, amelyet háttérbe szorítottatok, helyezzétek újra előtérbe! A „túl késő” csak egy tévhit. Soha, semmihez sincs túl késő. Higgyetek magatokban és kövessétek az álmaitokat! Persze mindig maradjon családotok az első!
Mihályi Fruzsina
