„Aki nem alapít családot, annak is kezdenie kell valamit az életével”

Dusza Erika Szelídítésünk színhelye című könyvéből
A könyv szerzőjének buddhista mestere, Tanpai rinpocse a Niagara-vízesésnél

Néha eljön a pillanat, amikor úgy érezzük, érdemes új útra lépni. Mit tehetünk ilyenkor önmagunkért, honnan várhatunk segítséget, és miben reménykedhetünk? Életünk bővelkedik fordulópontokban, melyekről mi magunk dönthetünk, ha van elég bátorságunk. Így tett Dusza Erika is, aki személyes útkeresését meséli el a Szelídítésünk színhelye című, most megjelent könyvben.

Az eleinte Evangelina álnéven író szerző történetét 2018-ban, egy cikksorozatban ismerhették meg az 50folott.hu olvasói. Innen indult útjára a naplószerűen megírt beszámoló, amely egy hároméves buddhista elvonulás eseményeit és benne a főhős lelki útkeresését követi nyomon.

A könyv betekintés egy sokaknak megfoghatatlan világba, ahol az „elvonulók” tanításokat kapnak, és meditációs gyakorlatokat sajátítanak el. A régi korokban szerzetesek mentek ilyen hosszú elvonulásra, akik jól ismerték az ezzel járó lemondást is. A mai, világi élethez szokott embernek viszont nagy kihívás lehet bármiféle „nélkülözés”, és általában a változás, legyen az fizikai vagy mentális. Erre vállalkozott a szerző egy nemzetközi összetételű elvonuló-közösség tagjaként.

Dusza Erika Szelídítésünk színhelye című könyvéről
Nepáli szerzetesek és európai elvonulók szertartáson a mester katmandui kolostorában

A könyv megjelenése kapcsán a szerzővel beszélgettünk útkeresésről, boldogságról, kiegyensúlyozott életről, valamint az ötveneseket foglalkoztató néhány kérdésről.

A nők életében az évek múlása kényes kérdés. Van-e annak jelentősége, hogy ez a könyv éppen az 50. születésnapod környékén jelenik meg?

Csak véletlen egybeesés. Vagy egy kis „ajándék, mellyel meglepem (…) magam magam”. Ami a kerek évfordulókat illeti, a negyvenedik születésnapomat már az elvonuláson töltöttem. Szertartásfelelős voltam éppen, egy sor teendővel, így az a bizonyos nap, amely eléggé sokkoló lehet egy nő életében, szimplán, szinte észrevétlenül telt el, és ez volt a legszebb szülinapi ajándék. Majd volt kilenc nyugodt, „negyvenes” évem. Aztán

a negyvenkilencedik születésnapomtól kezdve már úgy gondoltam magamra, mint ötvenes nőre, így mire valóban odaértem, megbarátkoztam a ténnyel.

Mindenkinek ajánlom ezt a módszert: hagyjunk magunknak egy évet az „új korszak” ízlelgetésére, így a kerek évforduló napján, ha megkérdik, milyen érzés ötvennek lenni, nyugodtan felelhetjük, hogy „semmi különös, már megszoktam”.

Annyiban azért nem véletlen, hogy ennyi évesen írtam ezt a naplóregényt – ami Váncsa István szavaival „önvallomás és riport egyszerre”, mert tíz, de akár csak két-három évvel ezelőtt is még sokkal több minden kavargott bennem, nem tudtam volna így összegezni a gondolataimat.

Mit gondolsz a mai ötvenes nők életéről, illetve arról, hogy mennyiben élhetünk másként anyáinkhoz képest?

Úgy tűnik, ebben az életkorban a nők vagy nagyon kivirulnak, vagy lelkileg és fizikailag is rohamosan elkezdenek szétesni. Sok esetben épp ez a szétesési folyamat ébreszti rá a nőket, és általában az embereket, hogy valamit változtatni kell, mozdulni kell, új útra lépni, nem elég már toldozgatni, javítgatni az addig felépített „életvárunkat”. Ma megvan a lehetőségünk a változtatásra. Még akkor is, ha úgy érezzük, külső vagy belső okok miatt képtelenek vagyunk rá. Mégha nem is forgatjuk föl gyökerestül az életünket, lényegi pontokon módosíthatjuk azt. A társadalmunk részéről már elfogadottak, vagy legalábbis elnézhetőek olyasmik, amelyek régen, vagy a világ sok más pontján ma is megbocsáthatatlan, akár halálos bűnnek számítanak.

Egy mai, európai nőnek tág tere van az önrendelkezésre, de ha éppen nem, valószínűleg arról is maga döntött.

Ha evidencia, hogy mindig minden változik, akkor nyilván mi magunk is változunk, változtatunk – ötven körül talán kicsit intenzívebben. Ilyenkor jön az aktív sport, a jóga, esetleg hosszabb utazás, a házasság „beújítása”, munkahely vagy lakhely váltás, szellemi ösvényre lépés és hasonlók. Mindezek eredménye lehet az említett kivirulás, vagy mondjuk úgy: másodvirágzás. Szerintem nagyon sok „jó nő” van az ötvenes korosztályban.

Hogy anyáinkhoz képest mennyiben élhetünk másképp, nem igazán tudom megítélni, mert amikor ők a mi korunkban voltak, én épp mással, például a szerelemmel voltam elfoglalva, így csak fél szemmel követtem az ő életüket. De arra emlékszem, hogy a szüleim sokat buliztak, aktív és értelmes társasági életet éltek, egzisztenciát építettek, és közben minket is hagytak élni. Akkor mintha egyszerűbb, átláthatóbb lett volna minden, és jobban létezett a kölcsönös bizalom szülő és gyerek, ember és ember között. Nagycsoportos koromban már egyedül mentem reggelente a lakótelepi oviba, ez ma elképzelhetetlen. Ezekről az időkről is mesélek a könyvben.

De például az, hogy kinek mennyire tudnak besegíteni a nagyszülők a gyereknevelésben, szerintem nem annyira korszak-függő. Emlegetjük, hogy csak régen voltak jól működő, összetartó, többgenerációs családok, de úgy látom, a kisebb, emberibb léptékű településeken ma is gyakoriak. Ez inkább ott dől el, hogy ha nincs elfogadás egymás iránt a családban. Akkor nem lesz igazi összetartás, nem lesznek őszinte családi összejövetelek, és így a kölcsönös segítés is elmarad.

Ami a mai ötvenes nőket illeti, az életmódok számtalan formája elfogadott. Én például saját elhatározásból évek óta egyedül élek. Nincs bennem elutasítás, de szükségét sem érzem párkapcsolatnak, nincs magányérzetem. Kicsit szomorú, amikor valakin azt látom, hogy még mindig az „igazit” keresi, ez tölti ki az életét. Egy jó párkapcsolat sokat hozzátehet az életünkhöz, de amíg nem érezzük, hogy önmagunkban is teljesek vagyunk, addig a kapcsolatunkban sem leszünk egységben a másikkal.

Mérleg jegy szülötteként én is folyton szerelmes voltam valakibe, aztán ahogy korosodtam, ezt az érzést fokozatosan kiterjesztettem mindenkire és mindenre, vagyis az életbe szerelmesedtem bele, ami sokkal üdítőbb, ráadásul tartósabb állapot.

Az „igazi” attól igazi, hogy jön anélkül, hogy keresnénk vagy várnánk. A keresés, de még a várakozás is fárasztó, elkeserítő tud lenni, és előfordulhat, hogy mire befut elénk az a bizonyos „Ő”, már az orrunkig se látunk a búbánattól. És közben elfelejtettünk élni is.

Önmagunk keresése és a saját életünk vizsgálata általában miért fontos? Biztosan csak előnyünk származhat belőle?

Végső soron előnyös, előtte viszont szinte biztos, hogy kellemetlen (is) lesz. A szellemi ösvényen haladva megállhatunk annál a pontnál, ahol minden nagyon kellemesnek, már-már paradicsominak tűnik. Ezt a buddhizmusban és a hinduizmusban az istenek világának nevezik, ahonnan azonban még mindig le lehet zuhanni. Vagyis ez a létállapot, a szamszára, az élet és a halál örökös körforgásának része. Ám vannak, akik szeretnék mindezt meghaladni, a teljes megértés folyamata viszont mindig a komfortzónánkon kívül zajlik. Ahogy a Mátrix-ban Morpheus fogalmaz: „Nem mondtam, hogy könnyű lesz, csak azt mondtam, igaz”.

Belénk van kódolva az igazság keresése, ettől persze még nem biztos, hogy mindenki a nyomába is ered.

Aki igen, annak nem lesz könnyű dolga, cserébe viszont már „menet közben” kap valamiféle megállapodottság-érzést. Vagy nevezzük inkább megkönnyebbülésnek. Ehhez viszont el kell hagynunk a megszokott életünket, nem is annyira fizikai, hanem szellemi síkon kell kilépnünk belőle.

Léteznek ötvenes nők, akik biztosan megtalálják önmagukat ennyi idős korukra? Adhatunk-e tanácsot a mai harmincasoknak vagy negyveneseknek, mivel „kecsegtethetjük” őket?

Nyilván vannak „sikertörténetek”, de ezt mindenki csak a magáéról gondolhatja teljes bizonyossággal. Ahogy egy kedves ismerősöm szokta mondani, „az a fontos, hogy neked jó legyen”. Amikor elkezdtem az elvonulást, harminckilenc éves voltam. Noha „hivatalosan” három év, három hónap és három napig tart egy ilyen tradicionális program, eleinte nem tudtam, hogy nálam meddig fog ez tartani, és mi lesz utána.

Öt év elteltével jöttem rá, hogy amiben vagyok, az nem egy átmeneti állapot a megszokott életembe iktatva, hanem már a komplett B-terv.

Többféle kimenetele is lehet az életünknek, mindig több járható út adódhat. Harmincöt éves koromig csak azt éreztem, hogy a hagyományos családi élet nem nekem való. Próbáltam, nem ment. Erőltetni pedig nem akartam.

Nem tudtam, s azóta sem tudok egy helyben, a saját kis fészkemben maradni, átutazó vagyok, folyton „menetkész” állapotban.

Persze ha úgy érzem, akkor majd megállok. Szerencsére támogató családban nevelkedtem, ahol semmit nem kényszerítettek rám, mindig hagyták, sőt, segítettek abban, hogy megtaláljam a magam ösvényét.

Hogyan képzeljük el ezt az ösvényt, azaz a B-tervet?

Nekem a hároméves buddhista elvonulás, és az azt követő, dharmaélet iránti elköteleződés jelenti a B-tervet. Hogy ez pontosan micsoda? Nem szektaélet, az biztos, minden más a könyvemből kiderül.

Azt gondolom, hogy aki nem alapít saját családot, annak is kell kezdenie valamit az életével, mert egyébként „besül” a története, és így-vagy úgy, de nem lesz jó vége.

Hamvas Béla szerint “az élet egyetlen értelme a szeretet”. Más, nagy szellemek is azt mondják, hogy a lelkek azért választják a földi létet, hogy megtapasztalják a tiszta szeretetet, annak adását és kapását, különféle módozatokban. Csakhogy ez nem megy egykönnyen senki emberfiának, már ha nem Jézusnak születik. Ezért segítséget kapunk odaföntről: különböző szolgálatokat sodor elénk az élet. Ugyanis – és ezzel nem mondok újat – a feltétlen szeretet megtapasztalásához az önzetlen szolgálat vezet el minket. Mindannyian folyamatosan kapjuk a szolgálat lehetőségét: ha nem a párunkat, gyerekünket, akkor a szüleinket, rokonainkat, mesterünket, vagy rászoruló embereket, állatokat szolgálhatunk.

És noha folyton lázadunk a szolgálat ellen, sőt, sokszor szolgaságnak éljük meg azt, a lelkünk vágyik a tiszta szeretet megélésére, az olyan szeretetre, amelyben mi magunk feloldódhatunk.

Ezért is nem adjuk fel a szolgálatainkat, vagy ha feladjuk, bukottnak, továbbra is boldogtalannak érezzük magunkat.

Amíg nem tudunk ezzel a tiszta szemlélettel tekinteni ezekre az élethelyzetekre, addig a szolgálat utálatos dolog, ami elől menekülünk. Az elfoglalt apa, aki nem igazán tud mit kezdeni a gyerekével, a gyerek, aki ingerült, hogy gondoskodnia kell idős szüleiről, a tanítvány, aki lázad mestere kemény tanításai ellen – mindegyikük ezen a tanulási folyamaton megy keresztül. És a Jóisten mindig gondoskodik megfelelő „gyakorlóterepről”, elég, ha nem menekülünk el onnan. A szeretet adása mindentől független, csakis rajtunk múlik, ettől okozhat tartós boldogságérzetet.

Hogyan fogadta a környezeted, hogy személyes életed épülésére a buddhista utat választottad?

A buddhizmus szerintem nem idegen a magyar emberektől, az ősi magyar hitvilág is egy hasonlóan „természetes” életfilozófia. A buddhizmus nem egy vallás, hanem a hétköznapi életnek egyfajta szemlélése. Vannak persze szertartások, istenségek és hasonlók,

de ez inkább csak a kulturális burok, ahol nem érdemes leragadni, mert akkor elmulaszthatjuk a lényeget, ami Buddha tanításaiban rejlik, és ami nagyon is egyetemes.

Ami a környezetemet illeti, fiatalkorom óta megszokták, hogy foglalkoztatnak a lelki, spirituális kérdések. Kezdetben volt, aki nehezen viselte, hogy „elvonultam”, de aztán elfogadta. Minden attól függ, hogy a saját döntéseinkkel mennyiben nehezítjük mások életét. De előfordul, hogy ami ma nehezítésnek tűnik, arról utóbb kiderül, hogy segítője, megoldása valaminek. Az elvonulás alatt értettem meg például, hogy a legmagasabb, abszolút szintű segítség nem az, amikor hazamegyek, és fizikailag jelen vagyok, segítek a szeretteimnek, hanem az, ha folyamatosan és tiszta szívvel a szeretetemet küldöm feléjük.

Ez tűnhet úgy, hogy a könnyebbik végét fogom meg, ám az elmúlt tizenöt évben sokszor tapasztaltam, hogy az ima, s azon keresztül a másokra való „szeretettel gondolás” egy olyan erő, ami elsöpri az akadályokat, olyanokat is, amelyek ellen a fizikai jelenlét hatástalan. Mondhatjuk mindenre, hogy csak véletlen, de ennyi véletlen nem valószínű, és a megérzéseim se ebbe az irányba mutatnak. Persze amikor anyukám például költözött, akkor hazamentem én is pakolni.

Történtek-e olyan események az életedben, amelyek feldolgozásához, megoldásához kifejezetten hasznos eszköznek bizonyult a buddhista életszemlélet?

A könyvet úgy építettem föl, hogy folyamatosan utalok azokra a múlt- és jelenbéli eseményekre, amelyekre hatással volt a buddhista szemlélet. Például szeretteim elvesztésének a feldolgozásában, vagy a negatív érzelmeim kezelésében. A buddhizmusban úgy tartják, hogy a legmagasabb szintű meditáció a múlandóságon és a halálon való elmélkedés. Ha azzal a tudattal élünk, hogy ez a mai az első és az utolsó napunk, ha ráhangolódás útján elfogadjuk minden jelenség múlandó voltát, csitulhat zsigeri félelmünk, ami nem más, mint az elmúlástól való félelem, ami pedig minden szenvedésünk forrása.

Ugyanígy az érzelmeinkkel is dolgozhatunk. Megismerhetjük, milyen az, amikor se elnyomni, se ragaszkodni nem akarunk az érzelmeinkhez, csak egyszerűen megfigyeljük azok jövő-menő, végső soron szintén múlandó voltát. A megfigyelés, vagyis a „kívülre helyezkedés” maga a meditáció. Ahogy mesterem fogalmaz vissza-visszatérően: főzni is csak akkor tudunk, ha van alapanyagunk. Örüljünk hát a negatív érzelmeink felbukkanásának, mert legalább van mivel dolgoznunk! És minél erősebb egy negatív érzés, annál jobb, hiszen annál nagyobb a késztetés, hogy megoldást találjunk a meghaladására. Például volt egy elvonulótársam, úgy hívtam, Cicám, aki nagyon könnyen előhozta belőlem a haragot. Ezzel, tudta nélkül, ő segített rajtam a legtöbbet, és így lett antihősből a könyv egyik hőse. Ha megfigyelőkké tudunk válni, akkor rájöhetünk, hogy mi lényegileg nem a gondolataink és az érzelmeink vagyunk, azok csak áthaladnak rajtunk, így ki is kerülhetünk uralmuk alól.

Dusza Erika Szelídítésünk színhelye című könyvéről
Tanítás közben

Milyen változásokat látsz, ha a mostanit összehasonlítod egykori önmagaddal? Vannak-e kézzelfogható különbségek, hogy miként tekintesz a világra és önmagadra, amióta a buddhizmus elvei szerint élsz?

Az ezredforduló környékén jártunk, amikor egy nap arra ébredtem, hogy magamban kimondtam: „meditáció”. Meglepett, mert azokban az időkben nem foglalkoztam ilyesmivel. A fővárosban, egy politikai napilapnál dolgoztam heti hat napot, úgy, hogy néha késő estig bent voltam a szerkesztőségben. A napilapozásra jellemző, hogy délelőtt még kávézgatunk, újságokat olvasunk, hogy begyűjtsük az információkat, aztán fokozatosan felgyorsulnak az események, ami egészen a kora esti lapzártáig tart, amikor már őrületes a tempó. Aztán másnap minden kezdődik elölről. Nincs leállás, de amikor lenne is rá idő, akkor sem könnyű lenyugodni. Tipikus stresszes élet, munkamánia, elhanyagolt, elnagyolt párkapcsolattal. Noha kimondottan szerettem ezt a pörgős életformát, hét-nyolc év elteltével kezdett elég lenni. Ekkor szólalt meg a belső hang, hogy ideje visszavennem egy kicsit.

Mivel akkoriban még nem volt otthon netem, a munkahelyemen nyomtattam ki pár meditációval kapcsolatos írást, amit aztán olvasgatni kezdtem. Nem sokkal később pedig arra a szóra keltem, hogy „megfigyelés”, és ezt ki is ragasztottam a villanykapcsolók mellé, hogy mindig észben tartsam. Majd találkoztam egy fiúval, aki a kezembe adta az első buddhista könyveket.

Nagy hatással volt rám Buddha legelső tanítása: „az egész élet szenvedés, és ha az ember ezt felismeri, megszűnik a szenvedés létezni”.

Vagyis a szemlélet, ahogyan és ahonnan magunkat és minden más jelenséget szemlélünk, az a kulcsa mindennek. Ez a gondolat megnyugtatott. A napilapozásról pedig áttértem a nyugisabb hetilapozásra.

Mindig is szerettem az életet, régebben mégis voltak depressziós időszakaim. Nem napok, inkább órák, főleg reggelente. Aztán ahogy felpörgött a nap, elmúlt a rossz érzés, de később újra és újra visszajött. Valami olyasmit éreztem, az élet annyira szép, hogy nem szólhat ennyiről, hogy csak felkelek, dolgozom, jövök-megyek, lefekszem, felkelek…

A csodát, a misztériumot hiányoltam, nem a hókuszpókuszt, hanem a lét egyszerűségének, tisztaságának folyamatos megélését.

A profán mellett a szentséget is meg akartam ismerni. És amit a buddhizmus végül megtanított, hogy nirvána és szamszára, szent és profán – egy. Ami pedig a fizikai változást illeti: az elvonulás kezdetekor letettem a cigit. Noha igen erős dohányos voltam azelőtt, amint elkezdtem a gyakorlatokat, elsőként a fizikai szennyeződések megtisztítására szolgáló leborulást, elmúlt minden vágyam a cigi után, és soha vissza sem jött. Ez számomra máig kész csoda.

Miért lehet hasznos nekünk bárki más „elvonulás-története”?

A hároméves, úgynevezett mahámudrá elvonulás csak az egyik lehetséges módja az önmegismerésnek. Mert az önmegismerés kísérlete az, ami hasznos lehet mindannyiunknak. Persze valakinek a konkrét elvonulás-történetéből is sok tanulságot levonhatunk. Ez pedig adhat bátorságot ahhoz, hogy elkezdjük lehántani a fedő rétegeinket, amelyeket mi magunk „képeztünk” magunk köré életeink során, és amelyek gátolnak minket az önvaló-kutatásban. Persze fogalmunk sincs, hol fogunk kilyukadni, de mivel hajt bennünket valami legbelül, segítség lehet, ha tudjuk, nem vagyunk egyedül ezzel a törekvésünkkel. Az intenzív belső munka mindenképp szükséges az önmegismeréshez. Ehhez nem feltétlen kell elvonulni a világ elől, de azért felgyorsíthatja a folyamatot egy időszakos visszahúzódás.

A zajos hétköznapokkal szemben az elvonulás csendes, ami segít abban, hogy addig ismeretlen melódiák csendüljenek föl bennünk.

Kinek javasolnád, és főleg mikor, hogy próbáljon ki egy tiédhez hasonló elmélyülést a buddhista tanokban?

Bárkinek, aki úgy érzi, akármennyire is törekszik a boldogságra, mégis boldogtalan – de nem adta föl annak reményét, hogy ezt az ellentmondást föloldja magában. És bármikor, amikor elege lett a saját, unásig ismert gondolati köreiből, és bocsánat a kifejezésért: a hülye húzásaiból.

Dusza Erika Szelídítésünk színhelye című könyvéről
A kunhegyesi elvonulóközpont bejárata

Mit gondolsz arról, hogy nyugaton egyre-másra utat tör magának a keleti kultúra, legyen az étkezés, gyógyítás, sport vagy bármi egyéb?

Nyugaton a keleti kultúra, keleten a nyugati kultúra tör utat.

Nepálban vagy Indiában például ugyanúgy ki vannak éhezve az emberek a nyugati világ adta „javakra”, mint mi a keleti szellemiségre. Az ember mindkettőre igényt tart, hiszen eredendően ég és föld között lebeg.

Az, hogy a világ egyik részén az égi, a másikon a földi aspektus a domináns, inkább csak kulturális adottság. A lényeg a kutatás, a megismerés és végül az egyensúlyi állapot elérése. Hogy ez sikerüljön, ahhoz az anyagi síkon főleg logisztikára, ésszerűsítésre van szükségünk. Nem-anyagi síkon pedig a legcélravezetőbb az egyszerűsítés, a végeláthatatlan gondolatfolyamok lecsendesítése.

A szerzőről:

Dusza Erika 1969-ben született Miskolcon. Szociológusként végzett a Miskolci Egyetemen, a kilencvenes évek elejétől újságíróként dolgozik. Az ezredfordulóig a Magyar Hírlap, majd a Nők Lapja munkatársaként főként szociális témájú riportokat írt, 2002 óta szabadúszó, cikkei a Magyar Narancsban és a 444.hu-n jelentek meg. 2008-ban kezdődő elvonulása óta főként könyvszerkesztőként tevékenykedik, valamint a kunhegyesi Mahámudrá Meditációs Központ működtetésében segédkezik.

Dusza Erika Szelídítésünk színhelye című könyvéről
A szerző

Dusza Erika eddig megjelent könyvei:

Nem 1 leányálom – Magyar bártáncosok a világban – Képes beszélgetések (Magánkiadás 2004.)

A Boudhanath sztupa és újjáépítésének krónikája – Katmandu-völgy 2015-2016. (Ezüstszem Kiadó 2017.)