A szerelem elmúlik, pedig az volna az élet értelme?

Az élet értelme egymás szeretete volna?
Az élet értelme egymás szeretete volna?

Ha előkerül a kérdés, hogy mi az élet értelme, bizony sokszínű lenne a válasz. A válaszokban az emberek elképzelt vágyai testesülnek meg, melyek egyediek, és ezért csak azokra érvényesek, akik megfogalmazzák.

Sok elképzelést hallottam már, melyekben vannak hasonló gondolatok, csak a kivitelezésben módosulnak. Sok elképzelés pedig teljesen egyforma, csak az emberek arról alkotott gondolatai mások. Az élet-tapasztalatok is nagyban meghatározzák a válasz mikéntjét és tartalmát.

Mi az élet értelme?

Túl az ötvenen, már sokkal gyorsabban, jobban és talán érthetőbben tudjuk megadni a feleletet erre a banálisnak tűnő, mégis életbevágó kérdésre. Ha a magam életében kutakodok, akkor azt kell mondanom, hogy fiatalon erről sosem gondolkoztam. Vitt az élet, amerre jónak véltem, valamilyen elképzeléssel. A jó és rossz között gyorsan különbséget tettem anélkül, hogy mélységeiben láttam, éreztem volna bármit is.

A sodródás az életben ennyire volt elég. A szerelem ebben a stádiumban érkezik először és megtépázhat, gyötrelmes tapasztalásokhoz juttathat, hiszen egy fiatal az érzelmeit sem éli tudatosan. Huszonévesen, a szeretetlenséggel küszködve és hajkurászva az érzést, kevertem a szezont a fazonnal. Hatalmas volt a káosz, különösen a lelkemben.

A változást az a pillanat hozta meg, amelyben nemet mondtam az addigi életemre, és tudatos üzemmódra kapcsolva átalakítottam a saját világomat.

ad

Ekkor a legérdekesebb a megélt epizódok és érzések újraélése volt, az átértékelésük, a tapasztalások megértése, tanulságok levonása és beépítése a következő periódusomba. Leírva mindez sokkal egyszerűbb, mint a valóságban, és sok időt vesz igénybe, mire minden a helyére kerül. De ez a folyamat kikerülhetetlen, hiszen ez hozza meg a valódi választ a felvetett kérdésre.

Ma, ötvennégy évesen nem kell gondolkodnom azon, mi az élet értelme.

Hiszen világosan tudom, hogy szeretni és szeretve lenni a legnagyobb adomány, amely mozgatja az ember más irányú tevékenységeit. Ez alakítja az élethez való hozzáállását, a gondolkodását, a kapcsolatait és teszi azzá az emberré, akinek nem a kudarcaira kell építeni a mindennapjait.

Az első szerelem is ilyenkor kapja meg az igazi helyét, értékét, hiszen az emlékeink az első érintésekről, az első csókról meghatározóak. Ilyenkor éljük át az első olyan figyelmet, amely csak nekünk szól és ez életre szóló.

Fontos, hogy kaptunk-e útravalót.

A szerencsés az, aki visszatekintve kapott olyan útravalót, melyet ösztönösen, majd tudatosan tudott alkalmazni a következő kapcsolataiban, amelyekben kiteljesedett és kevésbé sérült éveket élhetett meg. Aki viszont ekkor élte meg az első, mélyre hatoló kudarcélményét, az egész életében viaskodik, és egyre elutasítóbb ezzel az érzéssel, egyre zárkózottabbá válik. Közülük kerülnek ki azok az emberek, akik nem hisznek a szerelemben, életük derekán még csak elképzelni sem tudják magukat ilyen formán kötődni valakihez.

Gyakran mondják, hogy a szerelem elmúlik, hiszen az emberek komolytalanok, érdek kapcsolatokra hajtanak, semmi nem vonzza őket abból, ami őszinte és igaz. A hiányosságokat elutasítják, az elfogadás, a megértés, az egymás tisztelete nem alakult ki, nem tudják, hogyan kell, így az újabb sérülések elkerülése érdekében inkább élnek magányosan, egyedül, szeretetlenül. A boldogtalan életben pedig a megalkuvás és a vágyálmok elfojtása, a valódi érzések lakat alatt tartása beleivódik a mindennapok szürkeségébe.

Nekem ideális időben érkezett a szerelem.

Ezek után mázlistának érzem magam, hogy az első szerelem éppen jókor, jó időben érkezett, és nem okozott életre szóló sebeket. Nem végződött „hepiend”-del, de nem okozott defektet. Tudtam belőle erőt vételezni, amikor nagyon rossz volt, enyhítette a fájdalmamat adott pillanatban, és fenntartotta bennem a reményt, hogy a szerelem (ahogy szeret engem valaki úgy, ahogy kell) meg fog érkezni. És amikor elérkezik, akkor tudni fogom.

Szeretetet adni és kapni akarunk mindannyian.

Az egész életem a szeretni akarásról és a szeretet kapásáról szólt. Amikor nem kaptam, vágytam rá, amikor pedig megérkezett, ezer fokon éltem meg. Negyvenöt évesen már képes voltam erre, mert az életem tudatossá vált, a gondolataimat a céljaimnak rendeltem alá, amelyben semmi helye nem volt a kételyeknek, csak a tiszta, őszinte érzéseknek.

Megadatott, hogy érett fejjel átéljem az élet igazi értelmét. Szerethettem és szerettek. Nem kicsit, nem felületesen, nem megjátszva, hanem tisztán és minden percben.

Jött egy ember, akivel összehangolódtunk a régi emlékek okán, a régi, első szerelem lélekvonalán, és közös akarattal, immár kilenc éve őrizzük a lángot a szívünkben.

A szerelem elmúlik? Micsoda badarság!

A szerelem sosem múlik el, mindaddig, amíg két lélek eggyé alakulva mozgásban tartja, és a nap 24 órájában tesz érte. A szerelem addig tart, amíg mi akarjuk, és úgy, ahogy akarjuk, mert ez az érzés ezer fokon nem a külvilágnak kell, hogy égjen, hanem két emberben ott, legbelül, ahol összekapcsolódnak és ehhez nem kell publikum.

Amikor azt mondják, hogy elcsendesedik szeretetté, az azt jelenti az én olvasatomban, hogy a szerelem lángja a mélységeket döngeti, amely a felszínen nem látható, érzékelhető más emberek számára, de mi, akik benne vagyunk, tudjuk. És ez a lényeg.

herdika

Ötvenévesen kaphatok még feltétlen szeretetet valakitől? Szerethetek még?

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>