Gondolom, minden ember, legyen az nő, avagy férfi, mielőtt a világ bármely pontjára elutazna, előre igyekszik tájékozódni a szokásokról, a tradíciókról, a művészetekről. Ezzel én is így voltam. Vendégszerzőnk japán barátairól és a gésák titokzatos történetéről írt.
Pici kanyarral visszatekintenék a múltba. Lehetett vagy harmincöt éve, mikor a lakásunk körüli játszótéren a fiam és a lányom megismerkedett egy bájos, japán kisfiúval. Talán négy év körüli lehetett. Ő volt Juszke, akinek hála, talán az átlagos magyarnál többet tanulhattam, fedezhettem fel a japán kultúrából.
A „felkelő nap országának” tagjai rendkívüli udvariasságukról messze földön ismertek. Nálunk ez a gyakorlatban is bizonyságot nyert. Történt, hogy egy késő délutáni órában a csengetésre ajtót nyitottam. A teljes japán család a bejárat előtt állt. Mamoru, Joko, Juszke és Micsió. Az az érzés hajtotta őket hozzánk, ami a háláról szól. Köszönetet kívántak mondani, hogy a fiunk játszik a gyermekükkel.
Harmincöt éves barátság lett belőle
Ebből az egyszerű jelenetből bontakozott ki egy mára több mint harmincöt éve tartó barátság. Az ismerkedés után gyorsan a mellettünk levő lakásba költöztek, mert az épp’ kiadó volt, és kezdetét vette egy érdekes, váratlan eseményekben gazdag, csodálatos kapcsolat, barátság. Két évig tartózkodtak Magyarországon egy neves egyetemünk munkáját tanulmányozva, és Mamoru ma is az egyik tokiói egyetemen a magyar kapcsolatokkal, közgazdaságtannal foglalkozik. Ez a két év annyi, de annyi sztorival rendelkezik, hogy könyvet lehetne írni róla! Én most csak picinykét engedek betekintést az akkori világunkba.
Esténként mindig közös vacsorázást hoztunk össze. Rendszerint nálunk, mert itt kicsit tágasabb volt az étkező. A vacsora jellemzőjeként említeném, hogy Joko mérhetetlen alázattal és szeretettel készítette el a japán ételeket. Abszolút eredeti alapanyagból, ízletesen és hihetetlenül esztétikusan. Milliószor álltam mellette, mert próbált a fogások gyakorlati alapjaira is megtanítani, mint egy séf-iskolában.
Én pedig a nagy tapasztalatnak köszönhetően gyors magyar étkeket főztem, tettem az asztalra. Aztán jött a terítés és az asztal önmagáért beszélt! Csodás volt, ma is érzem az illatokat, az ízeket a számban, visszaidéződik az együttlét hangulata! A bábeli zűrzavart, a nyelvek kavalkádját nem lehet elfeledni! Mindenkinek volt mondanivalója, angolul, japánul, magyarul. A második év végére a társalgás már folyamatossá vált a három nyelv keverékével.
Kultúránkat megismertettük egymással
Ezt követően a gyerekek játszadoztak, a férfiak és mi, nők kicsit elkülönülve beszélgettünk. A hétvégéken közös országjárást szerveztünk, nyolcan egy Ladában! Néha ma azt hiszem, hogy csak álmodtam! De nem, igaz volt, és csodás! Voltak ünnepek közösen eltöltve, színház, vásárlás, muzsika, de komoly politikai eszmefuttatások és minden, ami két évbe és a benne rejlő szinte összes napba összesűríthető volt.
De a ruházatunk is gazdát cserélt. Míg Joko magyar népviselettel próbálkozott, addig a lányom és én a kimonót, a jukata obit igyekeztünk helyesen magunkra ölteni. Majd jött a térdeléses próba! Nem értem ma sem, hogyan lehet így összekötözötten, kimerevített derékkal, kényszeres testhelyzetben jókat enni. Erre születni kell!
Ebből az időből származik az elkötelezettségem a japán kultúra iránt. Nem lehetett nem belemerülni. Kinn jártamkor velük közösen fedeztem fel az országot, tapasztaltam meg eredetiben történeteiket, éltem meg a valóságot. Ez a háttér adta a bátorságot ahhoz, hogy megpróbáljam röviden összefoglalni, amit a gésákról tudni mindenképpen érdemes.
Ki is a gésa?
Már korábbi cikkeimben is a nő léte és mivolta körül jártak a gondolataim. A gésák nevét és életét olyan misztikum lengi körül, hogy nehéz racionális magyarázattal illetni külsejüket, tevékenységüket vagy akár művészetüket. Semmilyen formában nem hasonlíthatók az emancipált, európai vagy amerikai nőideálhoz. Főként azért, mert voltak és vannak férfigésák is!
A férfi gésák, a taikomocsik vagy hókanok eredetileg udvari komédiások voltak, akik a daimjók (földesurak) szolgálatában álltak a XIII. századtól kezdve, és nem csak szórakoztattak, de gyakorlati, politikai tanácsokkal is ellátták urukat. Táncosok, művészek, a teaszertartás mesterei voltak, a XVI. századra pedig társalkodókká váltak.
Az 1700-as évek közepén megjelentek a geikók, azaz a “művésznők”, és szép lassan kiszorították a hókanokat. Népszerűségük csúcspontján körülbelül hatszáz hókan volt Japánban, ma már csak öt található, négyen Tokióban dolgoznak, egy pedig Kiotóban él.
A szellemi éhség kiszolgálói
A gésák sejtelmessége még gyakran maguknak a japánoknak is megtévesztő lehet. A japán feleség és a gésa két egymással ellentétes fogalmat jelent. Míg a feleség a társaságban határozottan csendes és visszahúzódó, a gésa provokatív és kezdeményezően szellemes társalkodó. A két női típus hasonlósága csak abban rejlik, hogy mindkettőt férfiak tartják el. És akkor most kell meghatároznom a gésa fogalom mai tartalmát!
A gésák a vendég szórakoztatására ’esküsznek fel’, és ezt tánccal, versekkel, zenei játékkal vagy könnyed beszélgetéssel teszik. Programjukba beletartozhat a flört és a játék, amelyről azonban a vendégek tudják, hogy ennél többet nem is várhatnak. Japánban a férfiakat olyan illúzióval szórakoztatják, ami sosem valósul meg. A gésák művészek, akik nem adják el a testüket, csak mély intellektusukkal szolgálják a férfiak szellemi éhségét.
A kurtizánok soraiból jöttek
A gésák történetét egészen a XVII. századig visszapörgethetjük. A kurtinázok közül kemény munkával, tanulással emelkedtek ki az első gésák. Tudtak hagyományos japán hangszereken játszani, ismerték a tradicionális táncokat, a beszélgetés és az ének művészetét. Megtanulták a teaszertartás minden csínját-bínját. Működésük a XVIII. századtól szabályozott: a ruhaviselettől a frizurán és sminken keresztül mindent előírtak nekik, de meghatározták lakhelyüket is. A legtöbben Hanamacsikban (közösségekben), gésa-negyedekben és gésaházakban (okijában) laktak és laknak, dolgoznak ma is. Nyilván a XXI. század más normákat diktál még e rendkívül töretlen világ felé is.
A gésák életének anyagi hátterét a dannák biztosítják, és régen is ezt tették. Ők a kitartó férfiak, akik cserébe személyes figyelemben részesültek. Ám ez nem jelentette a szexuális kiszolgáltatottságot. Ma már teljesen szabad döntés alapján válik valaki gésává. Ezt eredményezte a szexuális forradalom világméretű lezajlása.
Ma is lehet gésává válni
A tanulási folyamat ma is hosszú és rögös, de a tapasztalt gésák elég sikeresek lehetnek, hogy a független életet választhassák. Ezt az elegáns, magas szintű kultúrával rendelkező világot karjúkainak nevezik („a virág és fűzfa világ”).
A XXI. századi Japánban gésaközösségekkel leginkább csak Kiotóban (5) és Tokióban (20) lehet találkozni. Mai napig sok neves programon, banketten, összejövetelen jelennek meg, a tradicionális gésaházakon túl. Művészi rituáléik a hangulat és a színvonal emelkedettségét szolgálják.
Gésák és a prostitúció
Még Japánon belül is vannak zavaros gondolatok a gésa szakma természetéről. Nagyon sok külföldi hiszi úgy, hogy a gésák prostituáltak. Azonban egy hivatásos gésa nem szerződik le pénzért nyújtott szexuális szolgáltatásra a vendégekkel.
A gésákat összetévesztik az Edo-kor magas szintű kurtizánjaival, az oiranokkal, melyekből a gésák továbbfejlődtek. A gésákhoz hasonlóan az oiranokra is a gondosan elkészített hajviselet és fehér smink volt jellemző.
A prostitúció Japánban a XVII-XVIII. században törvényes keretek között működött. Különböző csoportjaik léteztek. Egészen az 50-es évekig a prostituáltak ki voltak rekesztve, és tevékenységüket csak a városokon kívül művelhették.
A japán örömlányokat júdzsók néven különböztették meg. Őket határozottan tanították a szakmára, a hosszabb örömszerzés volt a feladatuk. Rendkívül sportosak és ápoltak voltak, hiszen látogatói körüket egyébként elveszették volna. Szakmai felkészültségükhöz a teljes szőrtelenítés is hozzátartozott. Nem véletlen, hogy így elkülönült a nők élete Japánban. A házasságon belüli szexuális élet kizárólag a gyermeknemzésre szorítkozott. A képzett júdzsók ismerték az afrodiziákumok alkalmazási módjait is. Vagyis mindent bevetettek a hódítás érdekében.
Magánéletük idejére titoktartást vállalnak
Azon gésák, akik a házasságot választják, visszavonulnak szakmájuktól. A visszavonult gésáknak bár nem tiltott, hogy életükről a külvilágnak meséljenek, az íratlan szabály, hogy a múltjukat haláluk napjáig titokban tartják.
A gésák megjelenése
A fehér smink eredete, amely színházi megjelenést kölcsönöz, ma is vitatott. Egyes feltevések szerint abból az időből ered, amikor a japán utazók visszatértek Európából, és „sápadt arcú” szépségekről meséltek történeteket a különböző közösségekben. Mások szerint Kínából ered a rizsporozás, és az ottani palota hölgyeitől vették át a szokást.
A gésák mindig kimonót viselnek. Az obi (öv) világosabb, élénkebb színű, mint a kimonó, hogy egyfajta egzotikus egyensúlyt adjon a ruházatnak. A kimonó színe, a mintázata és a stílusa az évszakokhoz és eseményekhez kapcsolódóan is változik. Télen a gésák háromnegyedes hosszúságú, kézzel festett selyemmel bélelt haorit (kabátkát) viselnek kimonóik fölött. A bélelt kimonót hidegebb évszakok idején, a bélés nélkülit nyáron viselik. Egy kimonó elkészítése 2–3 évig tart, a festéstől és hímzéstől függően. Itt említeném azt a japán szokást is, hogy az évszakoknak megfelelően díszítik, színezik textíliákkal a családok lakásaikat is. Változatosságot és melegséget sugallnak. A házi oltár is az évszak színeivel alkalmazkodik lakóihoz.
A gésák az utcán lapos talpú szandált viselnek, ez a zóri, bent pedig tabit. Hidegebb időjárás esetén magasított facipőt, a getát hordják.
A gésák hajviselete sokat változott a történelem során. A múltban általános szokás szerint a nők leengedve viselték hajukat, míg később feltűzve. A XVII. században ez a haj volt a jellemző, ebben az időben alakult ki a simada stílus (simada mage), ami egyfajta tradicionális konty volt, melyet a tapasztalt gésák viseltek. A modern gésák leginkább már parókát használnak munkájuk során, míg a maikók (gésa tanulók) természetes hajukat viselik.
Midzu-age
A midzu-age a mi nyelvünknek nehéz kifejezés, de a tartalma szerintem még ismeretlenebb. Nem mást jelent, mint azt a szertartást, mellyel a gésává avatás előtt szexuális tapasztalatot is nyújtottak a fiatal jelölt lányoknak. Erre mindig egy idős, tapasztalt tanítót kértek fel, mert úgy vélték, csak a koros ember képes kellő türelemmel végigvinni azt a hét napot, melynek végén a beavatás is eljut sikeréhez. Ma minden hölgy maga választja partnerét akkor, amikor elérkezettnek látja az időt.
Tóth Vásárhelyi Éva A sorozat cikkeit itt, itt és itt lehet elolvasni >>
Ez kávé vagy sült lómáj? Étkezés történelem az éhezéstől a konzervnyitóig
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
