A francia kerítés sincsen kolbászból: pályát módosítok!

A pályamódosítás külföldön még nehezebb
A pályamódosítás külföldön még nehezebb

Az előző két írásom már megadta azt az édes-keserű alaphangot, ahogyan évek óta érzem magam a gallok földjén. Munkakeresés és pályamódosítás külföldön – Vendégszerzőnk írása.

Édes, mert velem van a családom, és látom, ahogyan a gyerekeim boldogan cseperednek. Ahogy nyílik az értelmük és integrálják magukba a francia és a magyar kultúra elemeit. Egyben keserű is, mert a nekünk fontos emberekkel ritkábban oszthatjuk meg a mindennapokat. A gyerekek pedig óhatatlanul kevesebbet kapnak az általam nagyra becsült és szeretett magyar kulturális életből, például a gyerekszínházakból, Halász Judit vagy Kaláka koncertből. A keserű szájíz a saját utamból is fakad, mert a szakmai életemben eddig nem igazán találtam meg a jó lehetőségeket.

Elveszett illúziók

Olyan illúzióval indultam el Franciaországba, hogy két (és fél) diplomával, jó francia nyelvtudással, több területen szerzett, tizenöt éves munkatapasztalattal nem lesz nehéz munkát találnom. El kell ismernem, hogy ez az illúzió a négy év alatt teljesen eltűnt. Sokkal bizonytalanabb lettem, mint Magyarországon az addigi munkahelyeim után.

Eredetileg magyar-francia tanárként végeztem Budapesten, és ezen a területen dolgoztam évekig. Először gimnáziumokban, majd különböző nyelviskolákban. Később újságíró és asszisztens lettem egy sport hetilapnál, majd évekig egy médiaelemző cég munkatársaként dolgoztam. Ezalatt folyamatosan vállaltam tanítványokat, fordításokat, és részt vettem különböző kulturális projektekben. Egyszóval igencsak aktív életet éltem szakmai értelemben. A kislányom születése után ez a folyamat lelassult, de nem szűnt meg. Majd 2013 tavaszán megszületett a kisfiunk is, és fél évre rá kiköltöztünk Franciaországba.

A gallok földjén

Amikor kiköltöztünk a családdal, én még nem akartam visszamenni dolgozni. A kisfiam csak 5 hónapos volt, és a kinti szokásokkal ellentétben én egy-másfél éves kora előtt nem szerettem volna őt bölcsődébe adni. Itt nagyon hamar, négy-hat hónap után a nők visszamennek dolgozni, és bölcsődébe vagy nounou-hoz adják a gyerekeket.  Francia anyukákkal beszélgetve az is világossá vált, hogy itt a munkahelyek nagy része nem értékeli, ha több hónapra kimaradsz a munkából. Itt a nők sem tudják elképzelni azt, hogy csak a gyerekkel legyenek otthon több hónapon keresztül. Anyagilag sem egyszerű ez az időszak: Franciaországban nem jár GYES, hanem egy viszonylag alacsony összegű segélyt kapnak az anyák a gyerek három éves koráig. Emiatt kevesen vállalják, hogy a kisbabával hosszabb ideig otthon maradjanak.

Versenyvizsga és kihelyezett gyakorlat

Amikor a kisfiam másfél éves lett, mi is beírattuk őt a helyi bölcsődébe. A nehezebben induló első hónap után hamar megszokta a bölcsit, így elkezdhettem a munkakeresést. Először az oktatás területén próbálkoztam. Hamar kiderült, hogy a többéves munkatapasztalatom ellenére a közoktatásba csak úgy lehet bekapcsolódni, ha egy év mesterképzés után versenyvizsgát teszek. Sikeres versenyvizsga esetén az adott megye rektorátusa az, aki elirányít az első iskolába, ahol tanítanod kell, és ami adott esetben száz kilométerre is lehet a lakóhelyedtől.

A következő időszakban évenként más iskolába helyeznek, míg hat-hét év után kérvényezheted, hogy ugyanannál az intézménynél maradhass egy ideig. Mérlegelve a lehetőségeket, többek között azt, hogy a kisfiam akkor még csecsemő volt és semmilyen segítséggel nem rendelkeztünk, folytattam a munkakeresést. Ami akkor és a két évvel későbbi munkakeresésemnél is hátránynak bizonyult, hogy a bölcsész jellegű munkakörökben nagyon nehéz elhelyezkedni, egy nagyobb váltásnál pedig kérik a végzettség vagy a gyakorlat igazolását. Sok esetben emiatt túlképzettnek számítottam.

A hónapokig tartó keresés átmeneti eredményt hozott

Ez az időszak nemcsak anyagilag volt nehéz, hanem lelkileg is: az egyetem elvégzése óta, vagyis a kiköltözésünk előtti tizenöt évben nem voltam munkanélküli, éppen ezért nehezen éltem meg az inaktív időszakot. Egy idegen országban még azzal a nehézséggel is szembesülnöm kellett, hogy itt nem ismerem a munka területén lévő kulturális kódokat, a munkaerőpiac aktuális helyzetét, és nincsen mögöttem olyan szociális háló, amelyik legalább információátadás szintjén segítséget nyújtana a munkakeresésnél.

Ha a munkaügyi központban segítséget kértem, nem volt mindegy, hogy kivel ültem szemben: egy agilis, értelmes ügyintézővel, vagy egy szűk látókörű aktatologatóval. Az utóbbival többször találkoztam, de szerencsére az előbbi volt az, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy akkoriban éppen segítőket kerestek sérült gyerekek mellé óvodákba és iskolákba. Szóval több hónapnyi keresés után végül sikerült elhelyezkednem egy közeli óvodában és iskolában.

Segítséggel az elfogadás is könnyebb

Nagyon jónak tartom a kezdeményezést, hogy egy felnőtt folyamatosan jelen legyen a tanintézményekben, és segítse a szellemileg vagy fizikailag sérült gyerekek integrációját. Ez a gyerekeknek és az adott osztálynak is sokat segít a haladásban, az elfogadás és az integrációs folyamat kialakulásában. Nagyon örültem a lehetőségnek, és bár előtte is az oktatás területén dolgoztam, mégis lépésről lépésre kellett megtanulnom, hogyan tudom jól segíteni az adott kisgyerek fejlődését.

Mivel a tanárok itt sincsenek felkészítve a sérült gyerekekkel való munkára, az adott tanár türelmén és emberségén múlik sok minden. Az, hogy az osztály hogyan fogad be egy sérült gyereket, hogyan találja meg a hangot a néha nehezen kezelhető gyerekekkel. Volt olyan kollégám, aki emberségből nagyon jól vizsgázott, és voltak olyanok, akik kevésbé.

Minden a hierarchia szabályain nyugszik

Ami számomra meglepő volt, az a hierarchia erős jelenléte a francia társadalomban. Mivel ez a segítői pozíció hierarchikusan alacsonyabban van, mint az oktatói státuszok, így a kollégák nagy része így is nyilvánult meg. A francia nyelvet jól beszélő, értelmes, világlátott ember lévén meglepett, hogy a kollégák nagy része emberi és kulturális értelemben nem nyitott.

Szerencsére egy-két külföldet megjárt kolléga egészen másképp viszonyult hozzám. Mivel ők is átéltek hasonló periódust az életükben, nagyobb empátiával kezelték a helyzetemet. Ez a tapasztalat, és persze a gyerekek szeretete, ami pozitívabbá tette az iskolában töltött két évet. Miután a segítői munkaszerződésem lejárt, tavaly újból a köz- és magánoktatás felé vettem az irányt. Helyettesítő tanári pozícióban szerettem volna elhelyezkedni.

Egy új barátság kezdetén

Mivel a francia (mint idegen nyelv) és a magyar nem annyira kelendő párosítás, vannak ugyan óráim, de nem annyi, amennyi elegendő lenne a megélhetéshez. Ezért többszöri vargabetű után az átképzés mellett döntöttem: programozást szeretnék tanulni. Most ennek küszöbén állok, és nagyon remélem, hogy ez egy „új barátság kezdete lesz” köztem és a francia munkaerőpiac között.

Az újratervezés egyszerre nehéz és izgalmas: mivel szeretek tanítani és írni, ezért szeretném megtalálni azokat a lehetőségeket, amelyek mentén ezeket a tevékenységeket is folytathatom, akár távmunka formájában is. Ugyanakkor valószínűleg egy teljesen új terület vár rám, sok tanulnivalóval és új tapasztalatokkal, ahol remélhetőleg a már meglévő kompetenciáimat is érvényesíteni tudom. Nincs más hátra, mint felhúzni a vitorlákat és elindulni a tengeren az új kikötők felé.

Manga-Zoltán Zsófia                           Vendégszerzőnk előző írásai itt és itt olvashatók >>

Mi van velem? A sejtmemória válaszol!

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>