Kimondani is sok, de lassan harminc éve van közöm a francia nyelvhez és kultúrához. Tizennégy évesen kezdtem el franciául tanulni az előtte indult, francia-magyar két tannyelvű gimiben. Ez a rendszerváltás környékén nagy lehetőségnek számított, akkoriban jóval kevesebb helyen és módon lehetett intenzíven nyelvet tanulni. Vendégszerzőnk cikke.
A két tannyelvű gimnáziumok nagyon progresszívnek számítottak a 90-es évek elején, sőt, a külföldi tanároknak is vonzónak bizonyultak. A nyelv alapos elsajátításán túl az öt év nagyon sokat formált rajtam, a szemléletével, a nyitottságával, a sok utazással, amelyek mind tágították a látókörömet.
Az emberi minőség számít
Szerencsénkre a tanári kar számos fiatal, lelkes, Franciaországban (is) tanult magyar és külföldi tanárból állt. Ha abban az időszakban rasszisták lettünk volna, nem tudtunk volna matek, fizika vagy történelem órára járni, hiszen ezeket az órákat egy-egy Marokkóból, Kamerunból vagy Togóból származó tanár tanította, igen magas színvonalon. De volt francia, kanadai, belga tanárunk is. Ez a kulturális kavalkád megtanított arra, hogy milyen sokszínűek is vagyunk, és pontosan emiatt az emberi minőség az, ami számít az emberi kapcsolatokban.
Jó példa erre a volt belga lektorunk, Benoît személye, aki megszervezte a francia diákszínjátszást az iskolánkban. Az ő lelkes segítsége révén játszottunk együtt fesztiválokon, és jutottunk el különböző nemzetközi színházi fórumokra. Jómagam például az Avignoni Színházi Fesztivál ifjúsági táborában vettem részt. Felejthetetlen két hetet töltve a dél-franciaországi városkában. Benoit csak három évet töltött Magyarországon, de a személye megkerülhetetlen maradt a szemünkben. És nemcsak a miénkben, hanem bárkiében, akit tanított a nagyvilágban Csehországtól Belgiumon át Mexikóig.
Húszévesen a 90-es évek Párizsában
A gimnázium után, a gyerekkoromtól meglévő vonzalom hatására, a magyar-francia szakon folytattam a tanulmányaimat, de az első két év a főiskolán sokkal kevésbé volt élménydús, mint a gimnáziumi évek. Ezért egy barátnőmmel – és a szüleink támogatásával – eljöttünk színházat tanulni a Paris-VIII. Egyetem színház szakára, ami életem egyik legfelszabadítóbb élményének bizonyult.
Húszévesen, a 90-es évek Párizsában élni, művészeti iskolába járni és belecsöppeni egy nemzetközi környezetbe nagy élmény volt, sokat tanultam akkor a francia kultúráról, az önálló életről és magamról. Bár a franciák abban az időben sem voltak a legnyitottabbak, ezt akkoriban nem éltem meg nehezen, talán mert sok barátunk lett a többi nációból, vagy mert eleve a színházi közeg egy rugalmasabb, nyitottabb világ, mint a civil közeg.
Ezután az izgalmas év után válaszút elé kerültem: kint maradok Franciaországban vagy visszamegyek Budapestre, hogy befejezzem otthon a főiskolát. A visszatérés mellett döntöttem, amibe családi, racionális és anyagi okok is közrejátszottak. Akkor ezt a döntést nehezen éltem meg, de utána egyre inkább megtaláltam a helyemet otthon, főleg az emberi kapcsolataim révén.
A francia nyelv végig része maradt az életemnek: tanítottam gimikben és nyelviskolákban, fordítottam és vigyázó (fél) szememet elég gyakran Párizsra vetettem. Ha tehettem, felfedeztem Frankhon különböző régióit. Volt, hogy turistaként, volt, hogy egy szerelem miatt. Szóval a kötődés hol intenzíven, hol gyengébben, de végig jelen volt az életemben.
Gyere, beülünk egy kávéra!
Ezzel az előélettel vágtunk hát bele 2013 telén a költözésbe. Azt sejtettem, vagyis zsigerileg megéreztem, hogy nehéz lesz elszakadnom a családtól, édesanyámtól és a barátaimtól. Persze nem kell teljesen elszakadni, szerencsére a modern technika sokat segít a kapcsolattartásban, így nem annyira fájó a hiány, de mégsem ugyanaz, mint amikor egy városban élsz a szeretteiddel és ők a hétköznapjaid részei.
Szerencsére nagyon régóta tartó barátságaim és széles baráti köröm van, amely kapcsolatok minőségén nem változtatott az ezer kilométeres távolság sem. De pont a „gyere, beülünk egy kávéra” típusú, léleksimogató találkozások azok, amik igencsak megritkulnak a távolság miatt. Szóval a lelki kötődés erős maradt az otthoniak irányába, hiába múlt el majdnem öt év a kiköltözésünk óta.
Mégis kultúrsokk ért
Ami viszont nagy meglepetés volt – és nem igazán pozitív értelemben – az itteni integráció nehézségei. Mivel az egyetemi éveim alatt már éltem Franciaországban, ezért azt hittem, hogy ismerem ezt az országot. De rá kellett döbbenjek, hogy ez nem így van. A 90-es évek Párizsát akkor megismertem, de 20 évvel fiatalabb és bohémabb voltam, művészeti suliba jártam és Franciaország húsz évvel ezelőtt egy teljesen más arcát mutatta, mint most, a 2010-es évek közepén és végén.
Nem számoltam tehát azzal, hogy közel 40 évesen, két gyerekkel (a költözéskor 3 éves volt a lányom és 5 hónapos a kisfiam) nagyon máshogy fogom megélni a kinti létet, mint zsenge ifjúkoromban. Mivel Európán belül költöztünk és jól beszéltem a nyelvet, nem számítottam arra a kultúrsokkra, ami ért.
Hosszú idő a befogadás, ha egyáltalán befogadnak
Az előző blogbejegyzésemben már leírtam, hogy a franciák mennyire máshogy állnak a gyerekneveléshez, a kisebb-nagyobb gyerekekhez. De ez nemcsak a gyerek, hanem a felnőtt kapcsolatokra is igaz. Hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elkezdjenek elfogadni külföldiként, ha egyáltalán bekövetkezik ez. A franciák ugyanis eléggé távolságtartóak, nem barátkoznak könnyen. Érdekes módon, a munkahelyen a kollégák puszival köszöntik egymást, de ez pusztán társadalmi szokás, ami nem jelent többet egy kézfogásnál. Ez nem feltételez egy olyan viszonyt, amelyben a kollégákkal munka után elmennél meginni egy sört, vagy elbeszélgetnél velük az élet munkán kívül eső dolgairól.
Az integrációs gondok napi szinten jelentkeznek
Nagyon nehéz és összetett kérdés a maghreb-országokból érkező családok integrációja is. Vannak másod-és harmadgenerációs, arab származású családok, akik nagyon jól beilleszkedtek az itteni társadalom szövetébe, és van jó pár helyzet, amikor ez nem történt meg. Ezt a kérdést is elferdíti a „mindenki egyenlő” látszatpolitikája, de az emberek félelmét felnagyító, idegenellenes politikai vonal, hiszen itt napi szinten egy sokkal összetettebb problémát élünk meg.
Ahogy a férjem fogalmazta meg, nem az arab országokból érkezők száma nőtt meg sokkal az elmúlt években, hanem a muszlim hit térhódítása erősödött meg a 80-as és 90-es évekhez képest. De az itt élő, arab-származású kisebbség is ugyanolyan heterogén, mint sok más nemzet, így nem szerencsés általánosítani ebben a kérdésben sem. Eleve különböző országokból (Algéria, Marokkó, Egyiptom, Közel-Kelet országai), különböző kulturális és vallási szokásokkal érkeztek, de azért tendenciák megfigyelhetőek ebben a témában is.
Azoknál az arab családoknál, akiknél nagyon erős a vallás, a kulturális szokások különbözősége miatt nem nagyon akarnak keveredni a franciákkal, az európaiakkal. Ahogyan már írtam, a franciák sem túl nyitottak a külföldiek irányába. Ennek valószínűleg megvannak a történelmi és geopolitikai okai: óriási ország, hódításokkal gazdag történelemmel. Ha egy francia úgy dönt, hogy nem akar külföldre utazni, akkor simán megteheti, hiszen van tenger és óceán, vannak hegyek, ahol síelni lehet, folyóvölgyek, kastélyok, borvidékek, és ott van Párizs, Nizza, Bordeaux…
Maître GIMS – La Même ft. Vianney (Clip Officiel)
” CEINTURE NOIRE ” ? Nouvel Album maintenant disponible : https://maitregims.lnk.to/CeintureNoire En tournée dans toute la France et au Stade de France le 28/09/2019 Billetterie sur www.FuegoTour.com — Facebook : https://www.facebook.com/maitregimsoff Instagram : https://instagram.com/maitregims Twitter : https://twitter.com/maitregims Snapchat : Warano75 — Abonne-toi à la chaîne : http://bit.ly/2q6P6Ni Réalisé par Benoît Pétré
Egy aktuális sláger a sokszínű, francia életről
Idomulj te!
Mivel a nyelvtanítás itt sem túl erős a közoktatásban, így a franciák még ha valamennyire beszélnek is angolul, nem mernek igazán megnyilvánulni. Marad tehát az a hozzáállás, hogy a külföldiek tanuljanak meg franciául. Ha pedig beszéled a nyelvet, akkor meg akcentusod van, ami rögtön lebuktat, így nem tartozol a vérbeli franciák elit klubjába. Az a tapasztalatom, hogy rögtön meg lehet érezni, aki nyitott feléd a franciák közül, az már vagy élt külföldön, így megtapasztalhatta a külföldi élet milyenségét, esetleg külföldi felmenői vannak, vagy csak nem tipikus francia.
Sokuk számára az integráció azt jelenti, hogy te idomulj teljes mértékben a franciasághoz, válj franciává és hagyd magad mögött, ahonnan jöttél! Ez viszont elég nehéz akkor, amikor közel negyven év után változtatsz lakóhelyet, és a személyiséged alapvető része az is, amit a saját kultúrádból hoztál. Megfigyelhető, hogy ez a két, kevéssé rugalmas életszemlélet (átlagos francia honpolgár és arab/muszlim kisebbség) ütközése adja a jelenlegi problémák gyökerét.
Két szék között a pad alá?
A legnehezebb, hogy ezek a felszín alatt működnek és mindkét oldalon kevés az önreflexió. A franciák jogilag nagyon vigyáznak a kisebbségek érdekeire, akár még a többség ellenében is, de az átlagemberek érzéseit, indulatait ez nem tükrözi feltétlenül. Én – bár fehérbőrű, európai nő vagyok – amint megszólalok, érződik, hogy nem vagyok született francia. Ezért sem az arab anyukák, sem a francia szülők és kollégák sem fogadtak be igazán a klubba.
Sokáig az volt az érzésem, hogy két szék között a pad alá estem. Ez az érzés persze enyhült az évek alatt, és több évnyi kitartás után már vannak lazább barátságaim, de az otthoni intimitás-szintet egyik sem közelíti meg. Szerencsére a gyerekek ezt a különbséget nem ismerik, és örömmel játszik együtt a francia kisfiú a kínai kislánnyal, az arab kisfiú a fekete bőrű kislánnyal. És ez alól hála istennek a gyerekeink sem kivételek.
Manga-Zoltán Zsófia
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>