A biztonság vagy a kényelem fontosabb 50 felett, esetleg valami más?

Az élet 50 felett már értékesebb
Az élet 50 felett már értékesebb

Jogos igénye egy élete felénél járó embernek, hogy meglegyen a kényelme és biztonságban érezze magát. Ebben a korban sokan már kialakult egzisztenciával, meleg otthonnal rendelkeznek, és azt gondolják, ettől több nem is kell. Ha a család is jól működik, melyben már az unoka is úton van, csak hab a tortán. Az élet így tökéletes.

Vannak emberek, akiknek valóban ettől kerek a világ.

De vannak olyanok, akik 50 évesen is még keresik a helyüket, az életük értelmét. Ez különösen igaz azokra, akiknek nehéz életút áll a hátuk mögött, amikor többet voltak lent, mint fent. De azok is elgondolkodnak a sorsukon, akiknek látszólag minden rendben történt.

Ledolgoztak sok-sok évet, családot alapítottak, felneveltek gyerekeket, megteremtették az otthont és valami mégis hiányzik nekik.

Sok pillanat szól arról, vajon mi lehet az, hiszen a látszat nem azt sugallja, hogy baj lenne. Mégis sokszor rossz a közérzetük, nincs kedvük semmihez, kiégettnek, unalmasnak, fáradtnak érzik magukat. Csak sokára sikerül megfogalmazniuk, mitől érzik magukat rosszul, mi az, ami befészkelte magát a lelkükbe, a zsigereikbe, és nem hagy nekik nyugalmat.

Ötvenévesen vagy a felett ráébredni arra, hogy az életüket alárendelték a konvencióknak, a társadalom elvárásainak, a szülők elvárásainak, a család igényeinek, a férj vagy feleség életjobbításának, a gyerekek felnevelésének, az ő életútjuk elindításának, és sorolhatnám, mennyi mindennek, miközben egyvalakiről elfelejtkeztek, saját magukról.

Beálltak mások szolgálatába és közben önmagukról nem gondoskodtak. S ez akkor, amikor már kevésbé van szükség rájuk, nyomatékosan előjön, és kéri a jussát.

Minden ember vágya, hogy az élete szeretetben, produktívan teljen.

Mások örömére és önmaga megelégedettségére.  De az utóbbi nem jön össze annak, aki elfelejti a saját életútját is egyengetni közben. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mi önálló lények, emberek vagyunk, saját vágyakkal, elképzelésekkel, melyek függetlenek a kapcsolatainktól, a betöltött társadalmi szerepünktől. Ez a helyzet, ez a gondolatmenet engem is keményen érintett, így első kézből tudom mondani a tapasztalásokat.

Hosszú évek teltek el azzal, hogy helytálljak abban a miliőben, amelyben egyre rosszabbul voltam.

Eleinte azért, mert még nem láttam kellően magamat, csak mentem a többiek után. Aztán azért, mert éreztem, hogy nekem ez nem jó, csak nem tudtam még megfogalmazni, hogy mi a csudáért.

Aztán végül már azért volt rossz, mert tudtam, hogy mi a baj, de éreztem, hogy nagyon mély a felismerés, és hosszú lehet az út a kijutásig.

Ez volt az a pillanat, amikor olyan káosz vett körül, hogy inkább a megszokott rosszhoz akartam ragaszkodni, mint valami olyat csináljak, amit még soha. Gyönyörűen vegetáltam a kis komfortzónámban, ami ekkor már olyan elavult volt, hogy kidobott volna magától, de én ekkor még azt gondoltam, hogy ott biztonságos és ragaszkodtam hozzá.

Ma már tudom, hogy akkora maflát még nem látott a világ, hiszen sosem voltam biztonsági játékos, és nagyon is éreztem már, hogy a változtatás ideje elérkezett. Ötvenévesen nagyon nehéz bevallani magunknak, ha valamit rosszul csináltunk, hiszen a tapasztalások ontották a leckéket. Az sem könnyű, hogy még mindig tanulnunk kell, ez is okoz némi önértékelési problémát. Na, de innen szép nyerni, és érett nőként helyrehozni egy fél emberöltő baklövéseit, kihívás a javából.

Mennyivel könnyebb lett volna, ha az önmagam felé fordulás előbb történik.

Akkor bizonyára sok butaságtól megkíméltem volna magamat. Mennyivel teljesebb életet élhettem volna, ha hagyok időt magamra is, ha a kerek egész történetemben azok a vágyak is megvalósultak volna, melyekben valóban én lettem volna jelen a saját gondolataimmal, érzéseimmel.

Hosszú utat jártam be, elsősorban lélekben, mire a kezdeti káoszból kikerülve az életem balanszán tudok dolgozni, munkálkodni. Ez az út nem volt diadalmenet, de most, így ötvenöt évesen a legnagyobb dolognak tartom az életemben.

Rátalálni önmagunkra, az életfeladatunkra, a mi teljességünkre a legcsodálatosabb létezési forma.

Igaz az a mondás, hogy mindenki magából indul ki, amikor a körülötte levő világot kritizálja. Hogyan is lehetne remek minden odakint, ha belül nincs rend. Csak az öntudatos ember tudja formálni és széppé varázsolni a környezetét. Az, aki tudja, hogy mi a dolga ebben a világban, és azt hogyan akarja megvalósítani. Az, akiben a célirányos tevékenység elégedettséget generál. Az, aki nem a megszokások rabjaként akar másoknak megfelelni, hanem képes létrehozni olyan kapcsolatokat, melyekben a szabad, szeretetteljes összefonódás a mozgatórugó.

Az, aki aktív részese az életének és nem elszenvedője.

Fiatalon mindig az lebegett a szemem előtt, hogy 50 év felett már nincs miért tekerni, hiszen öreg leszek, mint a Sár-hegy. Ma nevetek magamon, hiszen a tudatos jelen megélésében semmi helye nincs a kornak.

Egynek viszont nagyon is helye van. Annak az embernek, aki az utolsó leheletéig ragaszkodik a saját pillanatainak teljes, valódi, boldog megéléséhez.

herdika

„Nem herdálhatom el az életemet!” – Találd meg önmagad ötvenen túl is!

Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva  >>