Az elmúlt 50 évben hatalmasat változott a világ. És közben az egykori unokából is nagymama lett. Az én két nagymamám szinte semmiben sem hasonlított egymásra. Csak egy dolog volt közös az életükben: én.
Mióta én is „nagyi” státuszban vagyok, azóta egészen másképp látom őket. Sajnos már egyiknek sem mondhatom el, milyen hálás vagyok neki, és mennyi mindent tanultam tőle. Legyen hát ez az írás tisztelgés előttük.
Tabi mama, a kisbetűs nagyi
Apai nagymamám, akit csak Tabi mamának hívtunk, afféle örök második volt, olyan kisbetűs nagyi. Nem úgy, mint az anyai nagymamám, a Mama, aki késői haláláig a figyelem középpontja volt.
Tabi mama… Pedig volt neki neve is: Gyótár Mária. Apukám pedig „Édesanyám”-nak hívta. Ő volt az elsőszülött az öt gyermek közül.
És egy nap különbséggel haltak meg ők ketten, így a mamának végül nem kellett megtudnia, hogy meghalt a fia.
Igazából nem is tudom, mibe halt bele, én úgy emlékszem rá, hogy valami baja mindig volt. Beteg volt, gyengélkedett, de ez nem nagyon látszott rajta soha, így azt mondták róla, hogy a betegség mögé bújik, addig sem kell csinálnia semmit. Ezt én gyerekként nem tudhattam, de az tény, hogy amíg élt a dédi, addig ő végezte el a házimunkát, ő főzött, mosott, takarított, később ezt a szerepet a mama egyik menye vette át. Így hát fogalmam sincs, hogy valójában tudott-e főzni, sütni az én mamám, vagy a rossz nyelveknek volt igaza.
A hajamat tőle örököltem
Miután ő vidéken lakott, mi meg Budapesten, elég ritkán találkoztunk. Karácsonykor és húsvétkor jött el hozzánk, a nyári szünetben pedig mi mentünk apuval. Sok emlékem nincs róla, de ami van, azok szép emlékek. Ilyen emlék például a haja. Ami derékig ért, ha kibontotta, és hullámos volt, amit én nagyon szépnek láttam. Sajnos csak ritkán láttam így, kibontott hajjal, fésülködve, de az mindig olyan csoda volt számomra. Az én hajamat ugyanis fiúsan rövidre vágatták, így nem volt vele gond. Felnőttként jött a felismerés, amikor már nekem is lehetett hosszabb frizurám, hogy a hajamat tőle örököltem.
A másik emlékem, amikor együtt énekeltünk. Na, meg a kacsamáj kacsazsírban lesütve, de az az igazi békebeli hízott kacsa mája, aranysárga zsírban. És az akácméz. Mindig ezeket hozta, ha eljött hozzánk.
Olyan ízű kacsazsíros, kacsamájas kenyeret azóta sem ettem.
És az áhítat sem tért vissza igazán az életembe, amit akkor éreztem, amikor a kis énekeskönyvét elővette, és tanítgatott azokra az énekekre, amiket én nem ismertem. Nem volt szabad nagyon hangosan énekelni, mert a kőbányai magasföldszinti lakásból nagyon kihallatszott a „Rossz a Jézus kis csizmája, sír a ködmöne”.
Szerencsére a zongora hangja elnyomta kicsit, amin én lelkesen kísérni próbáltam a mamát. Abban a rendszerben nem volt túl jó ötlet a Jézuskáról énekelni. Ahogy templomba járni se volt az. Nem is jártunk. Egyszer ugyan elvitt apukám, de egy olyan büdös néni ült mellettem, hogy rosszul lettem a szagától, így ki kellett jönnünk. És aztán jó sokáig nem is mentem vissza. Évtizedekig.
A nyári látogatások alatt valahogy sosem a mama volt a főszereplő.
Őszintén szólva, nem is nagyon emlékszem, hogy hol volt. Azt hiszem, a szobájában, és beteg volt. Vagy gyenge. Vagy valami ilyesmi, ezért nem nagyon jött ki közénk.
Amikor anyuék már csak veszekedtek, aztán el is váltak, Tabi mamáról nem sokat hallottam. Akkor találkoztam vele újra, amikor apu agyvérzést kapott, és a mama eljött, hogy aput ápolja. Hát, ez nem sikerült túl jól neki, ezért hamar haza is ment. Maradtak az udvariasságból írt képeslapok. És a gyerekkori emlékek. Aztán meghaltak mindketten. Anya és fia.
Mama, az őrmester
Amennyire mellékszereplő volt Tabi mama, annyira volt főszereplő Mama, anyukám anyukája. Bár amióta eszemet tudtam, mindig halni készült, de ez végül csak a 93. születésnapja előtt következett be, nyolc hónappal a lánya, azaz anyukám halála után.
Ahogy Tabi mamának a haja, Mamának a szeme volt a „védjegye”. Gyönyörű kék szeme volt. És amíg fiatalabb volt, olyan jó puha, sima, selymes volt a bőre, főleg a karján. Ha náluk voltam, mindig vele kellett aludnom, amit akkor nem nagyon szerettem. Így utólag visszaemlékezve,
jó volt bebújni mellé az ágyba, meleg volt a paplan alatt, jól befűtötte Mama a duci kis testével.
Ami nekem mindig hiányzott belőle, az a szeretet. Vagyis annak a kimutatása. Ő mindig kinyilatkoztatott, utasított, parancsolt, mint egy őrmester. Mindenki vigyázzba állt előtte. Mindig mindennek úgy kellett lennie, ahogy a Mama akarta. Anyukám még hetven évesen is a parancsainak engedelmeskedett. Puszta kötelességtudatból, nem szeretetből. És ez a köztük lévő, nagyon kevés érzelmet felmutató kapcsolat valahogy átragadt rám is. Olyan sokat hallgattam anyukám panaszait, Mama így, Mama úgy, hogy kialakult bennem az, hogy Mamát nem szeretjük. Mert Mama sem tud szeretni.
A süteményekbe sütötte bele, amit nem tudott kimutatni
Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy létezik „szeretet nyelv”, így azt sem tudtam, hogy Mama a sütéssel mutatja ki az érzéseit. Az isteni süteményeivel, pogácsáival. Mindig volt nála otthon valamilyen sütemény, kint a konyhában egy konyharuhával letakart, zománcozott edényben. És akárhányszor kimentem a konyhába valamilyen ürüggyel, mindig elcsentem onnan egy-két darabot, amit aztán nagyon gyorsan igyekeztem megrágni és lenyelni, hogy le ne bukjak. Aztán végre felhangzott az „Adrikám, hozd be a tálat és a kistányérokat!”, és akkor már legálisan lehetett enni.
Érdekes, hogy ilyenkor mindig ellágyult a hangja.
Azt hiszem, ez is azt igazolja, hogy ő a süteményei által tudta kifejezni a szeretetét. Azokba sütötte bele, amit másképp nem tudott kimutatni.
Főzni is jól tudott a Mama, én legalábbis szerettem, ahogy főzött. De Anyu mindig talált benne hibát. Ahogy a Mama is Anyu főztjében. Ez olyan rituálé féle volt náluk, ami már a levesnél elkezdődött. Túl sótlan. Túl sós. Kemény maradt a grízgaluska. Szétesett a grízgaluska…
Miért volt olyan negatív?
Nekem nagyon rossz érzés volt ez az ellenségesedés, és miután anyukámat nagyon szerettem, így nyilván mellé álltam, és én is elkezdtem a hibákat keresni Mamában. És nem is volt annyira nehéz megtalálni azokat.
Sokáig nem értettem, miért viselkedik úgy, ahogy. Miért utasítgat mindenkit, miért undok, miért kell előtte szinte vigyázzban állni, miért kritizál meg mindent, miért olyan zsugori, miért kell neki mindenért „udvarolni”, mint valami királynőnek? Miért olyan negatív, miért csak panaszkodni tud? Miért? Csak később ismertem meg a történetét, ami idővel aztán sok kérdésre magyarázatot adott.
Balog Adrienne
Ha a cikkel kapcsolatban bármi eszedbe jutott, írd meg nekünk! Ezt egyszerűen megteheted ide kattintva >>
